Van abban némi visszafogott báj, hogy a közkeletű Nagy-Magyarország-térképek alsó kerete Horvátországot kissé megcsonkítja. Egy ideje nézegetem és méregetem ezeket az irodai dísztárgyakat, de felfogni nem tudom, hogy mitől integrált része a Magyar Királyságnak Fiume, és mitől nem Dubrovnik. Legyen szó földrajzi, közigazgatási vagy szőlészeti térképről, a Monarchia utolsó évtizedeit megidéző helyzetképek elhanyagolják a Bosznia alá becsusszanó horvát tengersávot, benne Dubrovnikot.
Pontosabb volna, ha itt Dubrovnik helyett Raguza szerepelne, s ha ebben a középkort megőrizni képes dalmát városban nem csupán úti célt, hanem a magyar kultúrtörténet fejezeteit is látnánk. Raguzában őrizték Szent István és Szent László királyaink ereklyéit. A város 1358 és 1526 között állt a magyar korona oltalma alatt, innen került vissza Magyarországra 1771-ben a Szent Jobb, itt szolgált katonaként Hermann Ottó, Jókai Három márványfej című regénye a középkori Raguzába kalauzolja el az olvasót, s a 20. században több fontos mű született a városban.
Az 1930-as években járt Raguzában Szabó Lőrinc és Kosztolányi, hónapokig itt élt és dolgozott regényén Déry Tibor. Márai Sándornak 1934-ben jelent meg A sziget című kisregénye, amely a városban és a közeli Lacroma szigetén játszódik. Itt csodálkozott rá az egykori Monarchia integráló erejére Fejtő Ferenc, amiről Érzelmes utazás című könyvében olvashatunk.
Déry Tibor nagyregényének, A befejezetlen mondatnak hősnője abban a hotelben száll meg, ahol Márai regénye játszódik, s ahol Kosztolányi 1935-ben valóságosan lakott. Szabó Lőrinc fülében itt rögződik a hullámveréseken túli ütemekben az a tücsökzene, ami egy egész köteten keresztül köti össze az elveszített gyerekkort, Miskolcot és az elveszített szerelmet. Szabó Lőrinc mindig ott érezte magát rosszul, ahol éppen volt – így igazi urbánus költőként mutatkozott, ugyanakkor Raguza s benne a tücskök, a tenger, a megénekelt leander, a napsütötte ódon falak valamiféle otthonosságot biztosítottak számára.
Persze nem lenne ő Szabó Lőrinc, ha nem a „létezés sértettjeként” élné át, hogy Raguza valójában a béke szigete. „Partodon már évezredek / múltak el ép ily csendesen; / múljék el ez az egy nap is, / ez az egy ember, aki csak / vendégnek jött most messziről / és nézi hullámaidat.”
Dubrovnik óvárosát, magát a félszigetet magas várfal övezi. „Nyakas kis köztársaság volt ez századokon keresztül, hiába tizedelte döghalál, földrengés, tűzvész, politika, folyton újjáéledt poraiból” – írta róla Kosztolányi. Az itt élő kereskedők és hajóépítők a biztonságuk érdekében olyan erődítményt emeltek lakóházaik, szellős tereik, templomaik és kolostoraik köré, amely a legutóbbi délszláv konfliktus idején is védelmet tudott nyújtani a támadók behatolásától.
De az aknatűztől már nem. Az ellenséges haderő a szomszédos hegy oldalából szétlőtte a város szinte összes épületének tetőszerkezetét. A középkori, egységes városkép a gyors és bőkezű felújításnak köszönhetően mostanra újraegységesült, de a jól megválasztott, természetes építőanyagok ellenére sajnos van némi „amerikanizált utóíze” ennek az esztelen háborúnak. Szerencsére ez az érzés semmivé foszlik, amikor nem a várfal magasából vagy a városba vezető hegyi útról nézzük a tetőket, hanem az évezredes, mediterrán köveket járva éljük át azt, hogy miféle gazdagságot biztosíthat békés időkben a tenger.
A régi katedrális, az arborétum, a római kort idéző (egyébként késő középkori) főutca, a városfalhoz húzódó kikötő, a rektor palota – mind olyan látványosság, amiért érdemes hosszú órákon át csatangolni Dubrovnikban.
„Reggel óta ülök a parton / és nézem a hullámokat.” Így kezdi egyik legfontosabb versét Szabó Lőrinc. A Beszélgetés a tengerrel című opus arra szólít fel, hogy mi is üljünk ki a partra, de előbb térjünk be a középkori rendházakba, a várostörténeti múzeumba, mindenképp kóstoljuk meg a dalmát tenger kincseiből készült fogásokat a sok tucat kiváló étterem valamelyikének teraszán, és bátran válasszunk mellé horvát bort (Dingac vagy Vranac – biztos pontok az életünkben), majd hajózzunk ki a tengerre, hogy onnan lentről is megérthessük ennek a kis-nagy városnak az üzenetét: szabadság, büszkeség, akarat.
Közös történelem.
Dlusztus Imre
Fókusz ,