2014. április 24., csütörtök English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  6. szám - 2005. április 4.  --  Ajánló
Te nem vagy idegen
„A szabadság nekem inkább boldogságot jelent, amit valamennyire kiharcoltam magamnak. Úgy értem és érzem, hogy most sokkal szabadabb vagyok, mint voltam, és közben nem kell menekülnöm” – mondta lapunknak Földes László.
 
„Csak arra figyelek, hogy az őszinteségem meg tudjam őrizni” – mondta Földes László. Fotó: Segesvári Csaba
 
A hobó kifejezés a világ minden táján mást jelent. Nálunk Földes Lászlót. Akitől a hetvenes években az anyák szigorúan eltiltották a lányaikat, manapság pedig iskolai osztályok ülnek be József Attila, Viszockij vagy Villon estjeire, hogy valamit megértsenek. A szegedi József Attila előadás után arról beszélgettünk Hobóval, mi az. Amit meg kell érteni.
Mi alapján állítja össze egy ilyen est programját?
– Ami engem éppen foglalkoztat. Ennek az előadásnak Tudod, hogy nincs bocsánat a címe – hatvanéves lettem nemrégiben, eljutottam egy olyan korba, amikor sok mindent végig kell gondolni. Nem a hatvan év miatt, hanem azért, mert olyan dolgok történtek - egyszercsak rengeteg minden megváltozott az életemben, és nemcsak fájdalom, düh és elkeseredés, hanem szép dolgok is adódtak. Ezeket tovább kellett gondolnom. A jót is. Eddig általában nagyon nehezen mentek a dolgok nekem, én magam is elég nehéz eset vagyok, és ennek a kettőnek a találkozása nem túl szerencsés. Eljutottam egy olyan helyzetbe, amikor számba kellett vennem, mi az, amit elrontottam, amit már nem tudok jóvá tenni, és mi az, amire még fokozottabban kell ezek után vigyáznom. Szembe kellett nézni az eddigiekkel.
Mennyi gyötrődésbe kerül összeállítani egy műsort?
– Az összeállítás nem olyan nehéz, a többi bitangul. Mivel, sajnos, nincsenek színészi képességeim, csak olyan verset tudok elmondani, amihez nekem közöm van. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok vers van, ami nekem nagyon tetszik, mint olvasónak, de nem tudom elmondani, mert úgy gondolom, hogy nem az én világom. Amíg az ember eljut oda, hogy kiválassza a verseket, és úgy dönt, hogy elmondja az Ódát, a Levegőt! vagy a Nagyon fájt, azt a gyötrelmet nem nagyon tudom ecsetelni. Ez már nem tartozik másokra, ez nem sima dolog, nem verstanulás, a szöveg és a hangsúlyok bemagolása. És ha az ember ilyen verseket választ egy programba, akkor esetenként még éjjel háromkor, hazafelé a mikrobuszban sincs vége az előadásnak. Mire eljutok oda, hogy elkezdem játszani, akkor már kicsit könnyebb, mert addigra kikínlódja magát az ember. De a felkészülés katasztrofális. Bár az előadás előtt is halálfélelemben élek, és csak arra figyelek, hogy az őszinteségem meg tudjam őrizni – ami egy olyan kaliberű zseninél, mint József Attila, nem nehéz.
Rengeteg előadása lesz az év során. Miért ennyire fontos ez az est Önnek?
– Elmondok egy olyan esetet, ami miatt megsemmisülve éreztem magamat, és ami megmagyarázza ezt a dolgot – az egyik erdélyi előadáson volt legalább háromszáz általános iskolás gyerek. A Bűn című versben van egy olyan rész, hogy „észreveszek valakit, ki szemmel melegen jelez, csak ennyit, vannak itt, s te nem vagy idegen". A harmadok sorban ült egy kis cigánylány, hideg volt, télikabátban, sapkában üldögéltek, és ennél a bizonyos sornál a kislány azt mondta, hogy „igen”. Nem volt tizenkét évesnél több. Olyan az agyam, mint a szita, de ezt soha nem fogom elfelejteni.
Szokott elbizonytalanodni abban, hogy jó-e, amit csinál, vagy hogy jól csinálja-e?
– Mire kiállok a színpadra már nem. Sokat tanultam Mick Jaggertől, aki már a hatvanas években azt mondta, hogy nem árt, ha az embert fenékbe rúgja valaki időnként, csak nincs, aki megtegye. Én választok magamnak embereket, akik szigorúak velem. Ez nagyon kell. Most nagy bajban vagyok, mert Fodor Lajosnak hívták a mesteremet, aki már több mint három éve meghalt, és akivel huszonöt évig dolgoztam – ő irgalmatlanul bánt velem. De nagyon szerettük egymást. Valami szerencsés véletlen folytán az ő helyére lépett aztán Vidnyánszky Attila, az utóbbi estjeimet, mint Villon, Faludy, Viszockij, a Vadászatot, és ezt a József Attila előadást is ő rendezte, és fogja majd az ezután következőket is, legalábbis én ezt szeretném.
József Attila számára a szabadság központi kérdés. Mit jelent Önnek ez a fogalom?
– A felismert szükségszerűség, tanultuk a választ erre régen. De a szabadság nekem inkább boldogságot jelent, amit valamennyire kiharcoltam magamnak. Úgy értem és érzem, hogy most sokkal szabadabb vagyok, mint voltam, és közben nem kell menekülnöm. Régen ez nem így volt – szabad szerettem volna lenni, és mindenhonnan el kellett mennem. De mára elértem valahova, ami szabaddá tesz.
És az abszolút szabadság?
– Az egyre inkább megszűnőben van azzal, amit már József Attila a Levegőt! című versében megírt: „számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek". Ma már mindent számon tartanak. Abban bíztunk, hogy ha a sok számítógép majd összekapcsolódik, és az emberek majd a világ minden országában minden nyelven kommunikálni fognak egymással, akkor ez majd olyan szabadságot fog jelenteni, amit a hatalom nem tud kézben tartani vagy ellenőrizni. Ehelyett olyan számítógépek vannak, amelyek az Egyesült Államokban mindent feladott emailt ellenőriznek.
Hogy érzi magát ebben a korban?
– Vannak korok, amikor az ember tudja a helyét, és pontosan lehet dolgokat látni. Ez a kor viszont megfoghatatlan, és én nem vagyok hajlandó ebbe belenyugodni. Én ezt nem fogadom el. Ha azt mondhatjuk, hogy a Hobo Blues Band valamikor a hatvanas-hetvenes években ellenkultúrában volt, akkor a zenekar vagy én most sokkal nagyobb ellenkultúrában vagyunk, mint akkor. József Attila meg a blues most ellenkultúra, amit pedig a színházakban meg a televízióban látni, az a hivatalos kultúra. Nem a kategória létezik, hanem a módszer – a művek és az attitűd.
Milyen viszonyítási pontjai vannak az életben?
– A legfontosabb a család, haza, hit. Én nagyon messziről, egy kommunista családból jöttem, és nagyon kevés segítséget kaptam ahhoz, hogy hitet találjak magamnak. Már több mint ötvenéves voltam, amikor kitiltottak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, vagy a kislányomat nem engedték odaállni a társaihoz, egy héttel az után, hogy kivettük a piliscsabai katolikus iskolából. Mondván, hogy „te már nem tartozol közéjük.” Nekem nem ezeken a csatornákon vannak útjaim a hit felé.
– Hanem hol?
– Ha saját magamra vagyok utalva, vagy néhány barátomra, akik sokat segítettek, vagy költőkre, mint Villon vagy József Attila.
Pölös Zsófia
Bezár