2014. november 1., szombat English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  16. szám - 2005 október 10.  --  Fókusz
(Megbocsátás) 1989 nyarát jóformán teljes egészében Barcs Sándor országgyűlési képviselővel töltöttem. Hetente kétszer találkoztunk egy-egy teljes napra, ilyenkor Gugger-hegyi villalakásukban fogadott, s reggel kilenctől az utolsó vonatig beszélgettünk. Az ebédet is ő készítette, előtte-utána fröcscsöztünk. Ebben az esztendőben a sajtó útján a régi elit több tagját is megtámadták, így Barcsot is, aki az Elnöki Tanács tagja volt, s aki nem mellesleg mint közismert baloldali kisgazda népi ülnökként szerepelt a Rajk-perben. Közben eltelt negyven esztendő, Barcs tett ezt-azt, mégis életének egyetlen szelete alapján ítélték meg azok, akiknek az útjában volt.
Barcs másfél tucat újságírónak küldte el „mentségeit”: egy 77 éves életút állomásait. Egyedül én reagáltam rá, így jöttünk össze. Érdekelt a feladat: egy ordibálós közegben, amikor az országgal bizonyos erők rendszert váltatnak, meg lehet-e hallgatni egyetlen ember hangját? Oda lehet-e figyelni arra a személyre, aki kétségkívül a tejszínhabevők közé tartozott, viszont az ő MLSZ-elnökségének idejében (1949-62) volt a csúcson a magyar futball, s mégis csak ő szólt először az Országgyűlésben a Bős-Nagymarosi Vízerőműrendszer környezeti kockázatairól, s ugyanitt 1950 után először ő ejtette ki Márton Áron nevét a szintén először általa fölvetett Erdély-kérdésben.
Úgy döntöttem, naplót írok. 1989. június 2-án ezt jegyeztem le:
Baka Pista nyitotta meg a Dugonics téren az idei könyvhetet. Igen jó publicisztikát írt, mielőtt zsebre rakta volna a szöveget, elkértem a lapunknak. Szabódott, felesége is segédkezett: „Pista ennél jobbat is tud, ha nem szétszórt.” Jó, mondtam, igyunk meg a bádogosban egy unicumot, közben ki lehet javítani a csorba mondatokat.
Baka ráállt.
Iliával, Apró Ferivel találkoztunk, mellettük a könyveket bűvölte Konrád György. Algyőre ment író-olvasó találkozóra, épp volt még egy konyaknyi ideje. Elébe dugtam tizenkét évesen új könyvét, A cinkost. Ezt írta belé: „Dlusztus Imrének, egy jó interjúbeszélgetés emlékével, Konrád György, 1989.”
Baka kijavított még egy-két szót, mi pedig Konráddal tettünk egy lépést e korábbi, áprilisi beszélgetésünk érintőjén. Az írásról volt szó, az iránta érezhető szeretetről, újságírói és szépírói alapállásról, ítéletről és megbocsátó módról. Azt állítottam ugyanis, hogy az újságíró folyton ítélkezésre van kényszerítve, míg a szépíró megbocsát, átengedi magán a világot. Konrád erre azt mondta, hogy ő nem érzi az ítélkezés és megbocsátás kettősének hatalmát írón és írásán. Az meglehet, hogy ítélkezésre buzdítják az újságírót, ám ezzel a mindennapi gyakorlattal együtt is a legfontosabb követelmény: a megértés. És ugyanez a parancs a szépíró számára is. Meg kell érteni a folyamatokat, a tényeket, az összefüggéseket, az embert. Majd a körülmények ítélkeznek, az ember legföljebb megbocsát.
(Megértés) A napló elkészült már annak az évnek az őszére, de csak 1997-ben, Barcs 85. születésnapjára jelentettem meg. Abban a zajos, rendszer- és köpönyegforgató világban kit érdekelt volna, hogy egy ellenzéki publicista szelíd hangon kérdez egy olyan embert, aki az alapvetően magázódós Kádárral is tegező viszonyban volt?
Szóval azt mondtam magamnak, nem kis részben Konrádnak köszönhetően, hogy a kijelentő, felszólító és kérdő mód mellett az újságíró munkaköri kötelessége a megértő mód. Ezért aztán mindenre rákérdeztem, s minden adatot gondosan leellenőriztem. Barcs egyszerre volt nagyváradi és budapesti újságíró, ő főszerkesztette azt a Szabadságot, amit Ruttkai Éva lengetett boldogan a Budapesti tavasz című filmben. Korábban, a harmincas évek közepétől a Gestapótól közösen elszenvedett rabságig Bajcsy-Zsilinszky Endre közvetlen munkatársa, egy időben titkára volt. Az újvidéki hideg napokról Barcs vitt hírt a fővárosba.
1949-ben ő is rab volt a Rajk-perben, belekényszerítették, ávósok hordták és vitték.
A per jegyzőkönyve szerint egyetlen szót sem szólt.
Mondom, leírtam és leellenőriztem mindent. És megértettem.
(Ünnep) Barcs nem tudta, hogy hová érkezik, de hogy ne hibázzunk, autót küldtem érte Csopakra. (Mellesleg evangélikus létére ő finanszírozta a csopaki katolikus templom harangjának fölújítását.) Az óbudai Új Siposban ott ült az MLSZ akkori és – fura mód – későbbi vezérkara, az Aranycsapat legendái a móravárosi Sándor Csikarral együtt, valamint néhány fontos újságíró. A szellemileg abszolút friss Barcs a beszéde közben a könnyeivel küszködött, s amikor meglátta a könyvet, sokáig nem tudott megszólalni.
Részemről ennyi.
Dlusztus Imre
Bezár