2014. április 24., csütörtök English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  6. szám - 2005. április 4.  --  Fókusz
Az embernek megkell találni a helyet, ahol dolgozhat
A Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának díját az idén Gábor Miklós farmakológus kapta. A 87 éves emeritus professzor, aki 60 éves munkássággal, több mint kétszáz közleménnyel a háta mögött még mindig friss elmével és töretlen munkakedvvel áll a feladatok elé, örömmel osztotta meg tapasztalatait a Szegedi Egyetem olvasóival.
Gábor Miklós március 12-én vehette át a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának díját. Fotók: S. Cs.
 
Édesapja újságíró, édesanyja hegedűművész, pedagógus volt, aki Fricsay Ferencet is tanította hegedülni. Ezzel a családi háttérrel akár a humán tudományok felé is sodródhatott volna. Önt nem vonzotta a zenei pálya?
– Engem a reáltárgyak vonzottak, a Baross Gábor Főreáliskolába jártam. Nagyon kevesen voltunk az osztályban, ezért minden nap feleltünk, korán hozzászoktunk a napi készüléshez, a lelkiismeretes munkához. A szórakozás csak második volt. Persze nem azt akarom mondani, hogy csak a tanulmányaimnak éltem, szakítottam időt a sportra is, sokat futballoztam, öt évig vívtam, asztaliteniszből pedig érmekkel is büszkélkedhetek. A nevelésünk alapja volt a sport, a mozgás. Nem tudom, hányszor úsztuk át naponta a Tiszát, előfordult, hogy az iskola udvarán januárban, a hóban félmeztelenül futballoztunk. Manapság a diákok szünetben bent ülnek a teremben.
Persze a művészetektől sem szakadtam el, a művészet végigkísért az életemen. Amikor ösztöndíjjal Franciaországba kerültem, minden vasárnap délelőtt a Louvre-ba indultam az impresszionistákhoz, azok fogadtak engem Párizsban. A Notre Dame-ba jártam orgonahangversenyekre, és a Moličre színháznak is vendége voltam, a Harpagon monológ a mai napig nagy hatással van rám. Franciaországban rengeteget tanultam. Eleinte meglepődtek rajtam a franciák: fővárosa Bukarest, idejön, és franciául beszél; nagyon megbecsültek. Akkoriban, a hatvanas évek végén mi missziót teljesítettünk külföldön. Úgy mentünk ki, hogy tudatában voltunk, mi befolyásoljuk a magyarokról alkotott képet.
Egy háború sújtotta városban, egy háború sújtotta intézetben kezdte meg a munkát 1945-ben. Milyen feltételek között dolgoztak akkoriban?
– Hatvan éve dolgozom, 1945 októberétől. Az Isten olyan szerencsével áldott meg, hogy az egyetem zseniális professzorának, Jancsó Miklósnak az intézetébe kerültem, egy csodálatos ember mellett kezdődött a pályafutásom. Az első két mondatára máig emlékszem: „Miklós, mindenben te intézkedsz, és csak akkor jössz hozzám, ha valaki azt mondja, hogy nem. De azt próbálják meg!” Ez a mondat jól kifejezi az adminisztrációval szembeni ellenszenvét. A másik: „Tudnál-e a kamillavirágból kék olajat kinyerni?” Hát így kezdődött az én tudományos munkám, azzal, hogy a kamillavirágból kék olajat nyertem.
Hogyan vészelték át a laborok a háborút?
– Képzelheti. Jancsó professzor kérésére egy üveglombikból nyertem ki az olajat vízgőz desztillálással. Fűtetlen laboratóriumban dolgoztunk, Jancsó professzor nagy, hosszú télikabátban sétált a laboratóriumi asztal körül, úgy gondolkozott. Rendkívül boldog volt, hogy sikerült megoldani a feladatot. A szerves kémián dolgozott akkor Brukner Győző professzor, aki hallott róla, hogy mivel foglalkozom. Elhívott magához, és azt mondta: „Miklós, a németek elől a Belgyógyászati Klinika pincéjében elrejtettünk egy rézből készült desztilláló berendezést, nézd meg, hátha megtalálod.” Odamentem és megtaláltam. A gond viszont az volt, hogy nem tudtam, hogyan vezessek bele vízgőzt. Akkor jött az ötletem, vettem egy fürdőszobakazánt, és napi 25 kiló fát tüzeltünk el benne. A klinikai vizsgálatokhoz kellett az anyag, ugyanis a kísérletek olyan jól haladtak, hogy nagyon rövid idő múlva már a Szemészeti, a Sebészeti, és a Bőrgyógyászati Klinikán tesztelték a szer hatását. Az eredményeink olyan jelentősek voltak, hogy 1946 decemberében a Népszava egyoldalas cikket közölt róla. 1947. májusában törzskönyvezték mint gyógyszert, és ma is kapható a patikákban. Ha hallott már róla, hogy mennyi időbe kerül, míg egy gyógyszerből igazán gyógyszer lesz… Ma ez úgy tíz évbe telne, és nem is mondtam sokat.
A nehéz körülmények ellenére az intézetük ontotta a közleményeket.
– Az intézetünk teljesítményét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1955-ben Jancsó professzornak jelent meg egy könyve németül, majd Thuránszky Károlyé, az enyém volt a harmadik. 1957-ben írtam azt a munkát, és megkértem Jancsó professzort, hogy nézze meg. Felhívott a lakására, és nem szégyellem bevallani, öt-tíz perc után már merő víz voltam, attól féltem, elküld, hogy jöjjek vissza egy év múlva, végezzem még el ezt vagy azt, alakítgassak rajta. De nem. Percekig némán lapozgatta, majd kiszólt a konyhában serénykedő feleségének: „Gyere csak Aranka, nézd, a Miklós egy könyvet írt.” Ne tessék viccelni velem, szabadkoztam, ez csak egy közleménynek készült. Ő azonban leintett: „Vidd fel az Akadémiai Kiadóhoz, ezt ki kell adni, én fogom írni az előszót.” Ki volt akkor nálam boldogabb?! Ennél nagyobb öröm nem érhetett! 1960-ban jelent meg a könyvem az akkori kornak megfelelően német nyelven, és valóban Jancsó professzor írta az előszót.
„A tudást mindenképp szisztematikusan kell átadni.”
Gábor Miklós
1918-ban született Szegeden. 1941-ben szerzett diplomát a Szegedi Tudományegyetemen. 1945-től a Gyógyszertani Intézet oktatója, 1954-től a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika laboratóriumvezető docense, 1964-től a Gyógyszerhatástani Intézetben dolgozik. A biológiai (farmakológiai) tudomány kandidátusa (1961), a biológia tudomány doktora (1981). A Gyógyszerhatástani Intézet megbízott vezetője (1974-75). 1976-tól egyetemi tanár, 1991-től profeszszor emeritus. Hat
monográfiája jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában, négy angol, kettő német, a legutóbbi 2000-ben.
Kitüntetései: Jancsó Milkós emlékérem és -jutalomdíj (1990), MTA Novicardin Díj (1993), Szent-Györgyi Albert emlékérem (1996), Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje (1998), Szent-Györgyi Albert Díj (2001), Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának díja (2005)
 
Ezt a könyvet még számos munka követte. Összesen 22 könyv, könyvrészlet, 5 angol nyelvű szimpózium könyv szerkesztése, és több mint 200 publikáció. Nem sok szabadideje lehetett az elmúlt hatvan évben.
– 1965-ben British Council ösztöndíjjal kijutottam Londonba. Ez márciusban volt, és áprilistól kezdve 2000-ig minden szombat és vasárnap délelőtt dolgoztam az intézetben. Nagyon nagy munkába fogtam, a hajszálerek átjárhatósága gyógyszeres befolyásolásának megírásába. Ebben a témában nem volt monográfia. Emellett, egy egész más témát is elkezdtem. Szent-Györgyi citromból állított elő bizonyos anyagot, melyet citrinnek nevezett.  Az ő kutatási irányvonalához is csatlakoztam, és 1972-ben írtam belőle egy munkát, ez az egyetlen kiskönyv, melyhez Szent-Györgyi írta az előszót. Amikor az Egyesült Államokban egy előadásomban megemlítettem Szent-Györgyi nevét, többen odajöttek hozzám, és megköszönték, hogy megemlékeztem róla. Mondom, miért ne említettem volna, mi egy egyetemről valók vagyunk. Hogy-hogy? Ő magyar?- kérdezték. Már nem tudták, hogy az.
Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy teljesítményének alapja az analitikus gondolkodás, a szorgalom és a remeteélet. Hatvan éve remeteéletet él?
– Egy nemzetközi konferencián odajött hozzám néhány német tudós, és arra kértek, áruljam már el a titkomat, hogy tudok ennyit produkálni. Én a szám elé tettem a kezem, és odasúgtam: dolgozom. Ez a titok. Nekem a munkám az örömöm. Nem élek éjszakai életet, nem iszom, nem kártyázom, nekem ez a hobbim. De ma már nem ilyen életet élnek az emberek. Mindenki azt nézi, mennyit keres. Nekem az a boldogság, hogy ma is olyan ötleteim vannak, hogy tudok belőlük dolgozni. Alkotni kell!
1970 januárjában, amikor visszajöttem Franciaországból, ezt az épületet renoválták, ezért kiköltöztettek bennünket. Én a Jancsó kollégiumba kerültem egy tanulószobába. Eltelt hat hónap, és azt mondtam, hogy nem akarok lefoglalni egy tanulószobát, az a diákoké, nekik kell ott tanulniuk. Akkor hova helyezzük el, kérdezték. Hát, mondtam, nézzünk szét. Sétálgattunk a folyosókon, egyszer csak látom, hogy egy szoba ajtajára ki van írva, hogy vasalószoba. Akkor azt mondtam: ezt a táblát most levesszük, és én beköltözök. Minden szoba dolgozószoba, csak dolgozni kell benne. Én abban a vasalószobában írtam egy könyvet. Persze a körülmények itt sem voltak ideálisak. Egyik nap például bementem, fölöttem fürdőszoba volt, hát látom, hogy a plafon teljesen beázott, a berendezések is csurom vizesek voltak. Meghűlt bennem a vér, de olyan isteni szerencsém volt, hogy a kéziratomat nem érte a víz. Megmaradt a példányom, melyben hihetetlen energiám, több hónapi munkám volt. Dolgozhattam rajta tovább. Mert az embernek minden körülmények között meg kell találnia a helyet, ahol dolgozhat. Ha megvan az ötlet, az akarat, a kitartás, az ambíció, és szereti, amit csinál, akkor az ember tud alkotni.
A kutatás mellett az oktatásban is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Hatvan év tapasztalatát átadni nem kis feladat. De felmerül a kérdés, tanítható-e a pályájának két sarokköve, a szorgalom és a szisztematikus gondolkodás?
– A tudást mindenképp szisztematikusan kell átadni, hiszen csak akkor építhetünk fel valamit a semmiből, ha rendszerben, erős alapokkal dolgozunk. Amikor megkaptam a tanári kinevezésemet, azt mondta a miniszter, hogy a tudomány szeretetét, a tapasztalataimat adjam át, és azt az örömet, amit nekem a kutatás jelent. Számomra nincs nagyobb öröm, mint látni a csillogó szemeket a hallgatóságban. Odafigyeltem, hogy úgy oktassam őket, hogy annak az életben hasznát tudják venni.
Végül kérem szóljon a Gyógyszerhatástani Intézetben kifejtett több évtizedes tudományos munkásságáról.
– 1964-től dolgozom az Intézetben. Atyai barátom, Dirner Zoltán professzor úr hívására jöttem, kivel már korábban, a Gyógyszertani Intézetben is együtt dolgoztunk, és több közös munkát publikáltunk, melyeket amerikai farmakológiai könyvek is idéztek. Kutatómunkám eredményeként saját kísérleteinket is tartalmazó öt monográfiám jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, az Akadémiai Kiadó gondozásában. 1975-től Minker Emil tanszékvezető, 1995-től a jelenlegi igazgató, Falkay György professzor is messzemenően támogatta és támogatja tudományos munkásságomat. Ezért valamennyiükre őszinte hálával gondolok. E helyen is emlékeznem kell hűséges társamra, feleségemre, aki mindvégig mellettem állt és állt a boldog és nehéz órákban, napokban, és az alkotáshoz szükséges nyugodt hátteret biztosítja.
Csécsi László
Bezár