Szegedi Tudományegyetem | Irodalom? És él?

Archívum

2005

7. szám - 2005. április 11.

Fókusz

Irodalom? És él?

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Az ünnepek önmagukban nem fontosak.
Pontosabban: az ünnepek nem önmagukban fontosak.
Ha kijelölünk egy napot, hogy ünnepeljünk akkor valamit, könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a többi nap megfeledkezünk ünneplésünk tárgyáról. Az évfordulók esetén azonban még bajosabb a helyzet. Senki se kéri, vagy várja el, hogy ünnepeljünk, akár most, a költészet napján.
A József Attila centenárium kiemelkedő napja április tizenegyedike, a par excellance költő századik születésnapja, a magyar költészet napja. Mindenki méltán Attiláról beszél, „mindenki Attilájáról”, és miközben a kultusz egyre fényesebb, talán mi is egyre közelebb kerülünk a költőhöz, vagy ami valóban fontosabb: a verseihez. Talán úgy a versekhez is általában. Hogy túllépjünk az ismert panoptikumon: irodalomtankönyveink képein.
Az irodalomoktatásnak, középiskolás fokon, megvannak a maga dogmái és nehézségei: a versenyfutás az idővel, a kronológia teljességének megfelelni akarás - minderre többé-kevésbé jut idő, és emellett talán arra is, hogy az érdeklődő kamaszokból elvesszen valami… Valami érdeklődés. A költészethez ugyanakkor mindenkinek van köze, tudjuk, verset mindenki ír, szerelmeseket, igen, meg énkeresőket, ja, viszont akkor miért van az, hogy a mai társadalom nagy részének, de a sokat kárhoztatott televízió által látni engedett társadalom nagy részének biztosan, furcsa lehet a következő kifejezés.
Élő irodalom.
Mi?! Méghogy irodalom? És él? Az író, és legfőképp a költő ideáltípusa: rég halott, szomorúszívű és lángtekintetű valaki, aki megmondja a tutit. Reménytelen szerelmes, esetleg tüdőbeteg, talán botrányhős is. Természetesen szikár férfi, elérhetetlen múzsája szende nő. Aki nagyon érti a dolgokat, viszont meg nem értett. Mert őt a kora nem, csak mi vélhetjük érteni.
A kortárs költészetet vagy irodalmat nem tudni, értjük-e, mert nem ismerjük. Nem ezt ismerjük. A versolvasás gesztusa azt is jelentheti, hogy kettesben maradunk egy finomszövésű, rejtélyesen bölcs szöveggel, és miközben elveszünk a többszöri olvasásban, mintha egy pillanatra könnyebb lenne a szív, fényesebb az égbolt, tisztább a levegő: egy jó verssel egyedül maradni biztos garanciája az érzésnek, hogy az ember nincsen egyedül.
Mert nincsen. A vers viszont ma, mintha magányos lenne. Mintha, ahogy mondani szokás, a költészet be lenne zárva az elefántcsonttoronyba, és onnan szemlélné, hogyan morajlik lent a tőle idegen város. Pedig az írók, költők mindig is emberek voltak. Pontosabban: az írók, költők mindig is emberek. Pont.
Talán nem kéne elkövetni a hibát, hogy ne tudjunk a ma írott versekről, talán nem kéne megengedni, hogy a versek írása és olvasása egy szűk, elit társaság foglalatossága legyen, akik lényegében ugyanazok. Talán meg kéne próbálni, hogy ne csak a múltat, de jelenünket is megértsük. Ha megengedjük, hogy a mai élő irodalom versei hozzánk szóljanak, a halottnak tetsző hagyomány is igazibb életre kelhet.

Turi Tímea