Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Csörgő Sándor professzor, a Sztochasztika Tanszék vezetője a nemzetközileg használt idézettségi mutató, az úgynevezett citációs index „dicsőséglistája” (www.isihighlycited.com) szerint egyike a legsűrűbben idézett matematikusoknak. Ezzel a teljesítménnyel nagyban hozzájárul az SZTE-nek a sokat emlegetett sanghaji listán elért előkelő pozíciójához. Nemrégiben Szent-Györgyi-Albert-díjjal ismerték el a felsőoktatás területén végzett kiemelkedő munkásságát. 

 

A Bolyai Intézet fontos helyet foglal el a magyar matematikában. Fotók: Segesvári Csaba

 

– Professzor úr, míg a papírokat rendezgettem, Szentpétervárra küldött faxot, hiszen nemsokára ott vesz részt egy konferencián. Van ennek valami köze az úgynevezett szentpétervári paradoxonhoz, ahhoz a valószínűségelméleti problémához, mellyel oly sokat foglalkozott?
– A szentpétervári paradoxont 1713-ban Nicolaus Bernoulli vetette fel, aki sohasem járt Szentpétervárott. Nekem sem volt még ehhez szerencsém. Bernoulli fiatalabb unokatestvére néhány évig élt a városban, s ott közölt erről a problémáról egy dolgozatot, ez az elnevezés egyik oka. Már kezdtem belenyugodni, hogy én is úgy járok, mint Nicolaus Bernoulli, ám most meghívtak egy hatvanfős számelméleti és valószínűségelméleti konferenciára, amihez talán az is hozzájárult, hogy ilyen témájú dolgozatokat írok.
–  Két hónappal ezelőtt szerettük volna ezt az interjút elkészíteni, ám az élet közbeszólt: a Bolyai Intézet Tandori Károly professzor úr temetésére készült.
– Számomra azért is különösen megrázó volt mentorom, Tandori Károly halála, mert éppen ekkor fogadtam el régi invitálását, s költöztem át a szobájába… Tandori Károly halálával egyik legnagyobb egyéniségét veszítette el a Bolyai Intézet. Bizonyos értelemben ő személyesítette meg az intézetet. Nagyon nagy formátumú matematikus volt, s olyasvalaki, akiben – mint búcsúbeszédemben fogalmaztam – az ember a magáról alkotott legjobb képet a világban létezőként fedezhette fel.
– Ha már nagy matematikusegyéniségek: a Bolyai Intézet sohasem szűkölködött bennük…
– Csákány Béla professzor szavaival úgy szoktuk mondani, hogy az első és a második triumvirátus (Riesz Frigyes, Haar Alfréd, Kerékjártó Béla; illetve Rédei László, Kalmár László és Szőkefalvi-Nagy Béla) teremtette meg az intézet nevét és hírét. Szerencsére lehetne még folytatni a sort, egészen a legújabb időkig, és így érthető, hogy a Bolyai Intézet fontos helyet foglal el a magyar matematikában. A kezdeti lépés nagyon jelentős volt ennek kialakulásában: amikor Riesz és Haar Kolozsvárról 1921-ben Szegedre hozták az Intézetet, megalapították az Acta Scientiarum Matematicarum folyóiratot, amely szinte azonnal egyike lett a vezető nemzetközi matematikai folyóiratoknak, s ezzel lefektették a szegedi szakmai műhely alapját.
– Az világos előttünk, hogy adott a remek oktatói gárda, egyre több viszont a hallgató, akiknek a felkészültsége nyilvánvalóan egyenetlen. Mit jelentettek a felsőoktatásban az utóbbi időben bekövetkezett változások a matematikaoktatás számára?
– A hallgatók létszámának növekedése régebbről indult, hosszabb folyamat, de egy biztos: a felsőoktatásnak a rendszerváltás óta bekövetkező „amerikanizálódása” más típusú oktatói munkát követel meg tőlünk. Egyrészt az átlagos tehetségű ember közelébe kell hoznunk a matematikát, másrészt jobban meg kell próbálnunk beágyazni a menetét magába az életbe, azaz nyitottabbnak kell lennünk az alkalmazásokra.
– Említette az amerikanizálódást. Professzor úr több éven át tanított amerikai egyetemeken. Ha önön múlik, nem így alakítja át a rendszert?
– Erről egy egész estét lehetne beszélni. Maga az irány nem feltétlenül rossz, ám nem lett volna szabad ilyen drasztikusan váltani. Amerikát sokszor szokták példának előhúzogatni, ám valamiről nem beszélnek: a felsőoktatás ott az elért középosztály anyagi bázisára épül. Odakint sokáig úgy gondoltam, ott van vége az egyetemnek, amikor azért fizetni kell. Most meg már majdhogynem úgy gondolom, a mostani állapotból addig talán ki se tudunk mászni, amíg ezért nem kell fizetni…
– Egy korábbi interjújában azt mondta, úgy rendezkedett be az USA-ban, nehogy kint ragadjon. Miért akart mindenféleképpen visszatérni Szegedre?
– Többek szerint a szabadság elől menekültem el 1989-ben, ám akkor egészen hirtelen úgy alakult a helyzet, hogy mondjuk egy dékáni periódus nélkül aligha úszhattam volna meg. Én viszont továbbra is csak matematikával szerettem volna foglalkozni. Korábban is oktattam már az Egyesült Államokban vendégprofesszorként. Hívtak, s én mentem. Ám nem akartam elszakadni Szegedtől. Az én igazi otthonom a Bolyai Intézet. Persze megértettem, hogy barátaim és kollégáim fogadásokat kötöttek itthon, hogy hazajövök-e vagy sem…
– Matematikai nyelven szólva, mennyi volt ennek a valószínűsége?
– A legtöbb ember nem olyan elszánással hagyja el az országot, hogy nem jön haza. Ha az a „baleset” éri, hogy mégsem tér vissza, akkor sokszor a gyerekein keresztül ragad kint. Ily módon lehet értelme a kérdésnek, ugyanis a valószínűség attól függ, hogy az embernek hány gyereke van, azok mennyi idősek, mennyi idő alatt és miként élik bele magukat a kinti életbe. Statisztikát lehetne készíteni, s akkor talán felelni lehetne a kérdésre általában, de az akkor még mindig nem mondana rólam semmit, mert a feleségemmel mi úgy neveltük a gyerekeket, hogy ne szakadjanak el a magyar nyelvtől…
– Professzor úr januárban a felsőoktatás területén végzett iskolateremtő, nemzetközi elismertségű tevékenységéért Szent-Györgyi Albert-díjat kapott. Mit jelent ön számára ez az elismerés?
– Természetesen örülök az állami elismerésnek. Legalább ennyire jólesett a Bolyai János Matematikai Társulat 2004. évi Szele Tibor Emlékérme, amit decemberben vehettem át. Ezt szintén iskolateremtő munkásságért ítélik oda évente, azaz, ha az ember kutatói tevékenységéhez tanári működés is párosul, s sikerre viszi tanítványait. Mint tanár szerencsés embernek tartom magam, hiszen nagyon sok kiváló képességű tanítvánnyal hozott össze a sors. Nagy örömömre egy tehetséges diákom, a harmadéves Kevei Péter például éppen tegnap (március 23-án – a szerk.) nyert második díjat az OTDK-n.

Közérthetően csak a matematika külszínéről lehet beszélni.

Csörgő Sándor Matematikus. 1947-ben született Egerfarmoson. 1970-ben végzett a JATE-n, 1970-1972: a JATE TTK Bolyai Intézetében az Analízis, majd az Analízis Alkalmazásai Tanszék gyakornoka, 1972-1975: tanársegéd, 1975-1978: adjunktus, 1978-1987: docens, 1987-től egyetemi tanár. Jelenleg a Bolyai Intézet Sztochasztika Tanszékén tanszékvezető egyetemi tanár. Az 1980-as években a Kaliforniai Egyetem (San Diego), a Stanford Egyetem, majd az Észak-Karolinai Egyetem vendégprofeszszora. 1990-től 2000-ig a Michigani Egyetem professzora. Kutatási területe: a valószínűségszámítás és a matematikai statisztika határeloszlás-elmélete. A matematikai tudomány kandidátusa (1975), doktora (1984), az MTA levelező tagja (2001). Főbb kitüntetései: Rényi Kató-díj (1970), Grünwald Géza-díj (1974), Erdős Pál-díj (1986), Akadémiai Díj (1999), Szele Tibor Emlékérem (2004), Szent-Györgyi Albert-díj (2005).

 

– Felállítottam közben magamban egy privát „valószínűségelméleti” tételt, amely úgy hangzik, hogy ha egy tanárnak sok tehetséges, komoly eredményeket elérő diákja van, akkor abban nemcsak a szerencse, hanem valószínűleg az oktató személye és munkája is jelentős szerepet játszik.
– Természetesen a legtöbb ilyen eredményhez két fél szükségeltetik. Véleményem szerint azok a tanáregyéniségek lehetnek sikeresek, akik maguk is ott vannak a nemzetközi kutatások élvonalában. Fontos, hogy olyan problémákat vessünk fel, amelyek az éppen folyó kutatásokban érdeklődésre tarthatnak számot, nem triviálisak, de megoldhatók. Ha csillogó szemű fiatalok erre oda tudnak figyelni, illetve saját intellektuális kíváncsiságuk által hajtva belépnek a munkába, akkor tanítványunk igazán már nem is diák, hanem kutatótárs.
– A kutatók zöme a tudományos munka legfontosabb mérőeszközének az idézettségét tartja. Professzor úr előkelő helyen szerepel a nemzetközi citációs listán, ezzel egyetemünk egyik „pontgyárosa" a sanghaji nemzetközi egyetemi listán. Jómagam két nyilatkozatát olvastam ezzel kapcsolatban. Mindkétszer nagyon szerényen beszélt: egyszer azt mondta, nem feltétlenül mérvadóak az ilyen indexek, hiszen minden attól függ, milyen szempontok szerint állítják őket össze. A másik nyilatkozatában emelte ki, hogy idézettség ide vagy oda, vannak a Bolyai Intézetben kiváló kollégák, akik még önnél is jobbak…
– Mindezt most is tartom. Eléggé új keletű, hogy ekkora jelentőséget tulajdonít az idézettségnek a tudományos közvélemény, főként a tudományirányítás. A citációk száma egy paraméter, mely nyilvánvalóan mond valamit, de nem egészen világos, hogy pontosan mit. Minden ilyen paraméter negatív megfogalmazásban lényeges igazán. Sokkal erősebb állítás tehát, ha valakiről azt mondjuk, hogy még sohasem idézték, mintha megállapítjuk róla, hogy sokan hivatkoznak rá. Ne értsen félre, egyáltalán nem restellem, hogy felkerültem a listára. De akkor már igazán arra vagyok büszke, hogy a tanítványom, Horváth Lajos is szerepel a kétszáznegyven legtöbbet idézett matematikus között.
– Hadd időzzek még el annál az interjújánál, mely Sulyok Erzsébet „Aranymosás 2” című kötetében jelent meg! Itt ön azt nyilatkozta, hogy a matematika a fiatalok sportja. Én viszont kezdem úgy érezni, hogy a matematika fiatalít…
– Jó volna, ha ez igaz lehetne! Az ember minden fakultása akkor működik jól, ha megfelelő edzésben tartja. Így van ez az eszünkkel is. Persze ismerjük a törvényt: sajnos így se tart sokáig.
– Még mielőtt elkezdtük ezt a beszélgetést, azt kérte professzor úr, hogy ne beszéljünk valószínűségelméletről, matematikai statisztikáról, határeloszlásról, mert a matematikáról nagyon nehéz, sőt, szinte lehetetlen beszélni, mert nem közérthető. Továbbra is tartja ezt az állítását?
– Úgy gondolom, közérthetően csak a matematika külszínéről lehet beszélni. Annak ellenére viszont, hogy a nem matematikus számára ez sokszor már úgy hangzik, mintha a matematikáról beszéltünk volna, ez még nem az! Mihelyst például belépnek a képletek, a matematikai formulák, egy láthatatlan fal ereszkedik le a matematikusok és a laikusok közé. Őszintén beismerem, hogy éppen ezért rengeteg trükköt próbálok alkalmazni a tanítás során magam is, hogy az általános kíváncsiságú hallgatót megkaphassa valami, s azután a dolgok nyitjára akarjon jutni. Neumann Jánostól ered az a mondás, hogy a matematikát megérteni nem más, mint hozzászokni. A hozzászokás vagy megértés nem megy a befogadó szándéka nélkül. Én egész életemben azzal foglalkozom, hogy másoknak tanítom a matematikát. De a matematikát tulajdonképpen nem lehet megtanítani, mindenkinek magának kell megértenie. A tanárnak az a dolga, hogy a megértési vagy hozzászokási folyamatot segítse. A legnagyobb öröm pedig az, ha látom, hogy a hallgatóimnak nem csak egyszerűen leesett a tantusz, hanem szárnyalnak, s állva hagynak engem is…