2014. július 30., szerda English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  6. szám - 2005. április 4.  --  Fókusz
Nem tudom, hogyan tudja majd megoldani az újságíró szakma azt a kétség kívül nehéz feladványt, hogy valahogy mégis csak szólni kell a némaságra intő, megrendítő tényről: elhunyt a katolikus egyház feje. Azért vagyok máris bizonytalan, sőt dühödten elégedetlen is, mert még be sem zárták a bronzkaput, máris hallhattunk olyan összefoglalót, amely azt taglalta, a pápa huszonhét esztendei uralkodása (szerintem szolgálata) alatt hány százezer kilométert tett meg, s hogy hány ország milyen sok millió emberével találkozott személyesen.
Arról az emberről van szó, aki a legszelídebben s egyszerre a leghatékonyabban, tehát a szeretet maximumával hozta át az Úr igéjét a média koszos, örvénylő vizei fölött. Az egyik partról a másikra.
És arról a szakmáról is szó van, amelyik a végóráit éli. Olvasom az egyik lapban: „Győzike szerint nem véletlen, hogy a sors figyelmezteti: változtatnia kell az életén. Defekt, műsor miatti támadások, és a legrosszabb, a nagymama halála.” Egy másik lapban pedig azt olvasom, hogy sportújságírókat képeznek fél év alatt heti két óra foglalkozással, igaz, a szakma legjobbjainak részvételével.
Hát itt tartanánk.
A nagymama halála a legrosszabb, de ugyanolyan bosszantó, mint egy defekt. És negyven óra alatt meg lehet tanítani egy szakmát.
Ezek a negyvenórásak, akik semmivel sem többek vagy kevesebbek azoknál, akik villalakóból vedlenek át televíziós műsorvezetővé, egyszer csak szót kapnak, és locsogni kezdenek összefüggéstelenül, majd szót kapnak akkor is, amikor végképp nem lenne szabad a nyilvánosság elé lépniük.
Karol Wojtyla azt mondta a halála előtt néhány perccel, hogy „legyetek derűsek.” A szenvedés evangéliumának utolsó lapjához, annak is legutolsó fejezetéhez ért, s már látta a mondat végi pontot. Azt tartotta, hogy az emberhez itt, a Földön a Szenvedés Evangéliuma áll legközelebb. Amikor néhány nappal ezelőtt reménytelen kísérletet tett arra, hogy ablakából ezen az ünnepen is szóljon a Szent Péter téren összesereglett emberekhez, artikulálatlan hangok hagyták el a torkát. Elkeseredésében a plexi szövegtartóra csapott, aztán az arca eltorzult, majd kétségbe esett vonásait a tenyerébe temette.
Krisztus a keresztfán számon kérte az Atyát, hogy miért hagyta el. Ábrahám kételyek között vitte kézen fogva egyetlen, kései fiát a hegyre: Izsákot, a késre szántat. A legnagyobb hit mélyén is ott van még egy árnyékba vesző árok, a kétség. A magára hagyottság, a személyesen megélt kín velejárója. Láthatott sok milliónyi embert, utazhatott repülőn és pápamobilon akárhány százezer kilométert, az ő egyetlen, ajándékba kapott életében is az utolsó néhány lépés számít, mert abban ott van a korábban megtett út.
„A pápa szívesen állt be a kapuba teológus hallgató korában” – kopogta le a haláltusa idején klaviatúráján egy magyar sportújságíró, aki negyven óra alatt tanulta meg a létezés igeragozását. Biztosan szívesen védett az ifjú szeminarista, s tudunk arról is, hogy a síelés volt a legkedveltebb sportága. Akkor most a halál kapujában állt, és nem tudott védeni? Lesiklott a mélybe? Ugye milyen kétségbeejtő? Hát muszáj mindig locsogni?
„Csak amiről végképp lemondtunk, kerülhet véglegesen papírra. Csak amit végleg átengedtünk Istennek, lehet valójában a miénk.” Ezt Pilinszky János írta, akinek száz szám jelentek meg cikkei az Új Emberben. Azt is mondhatni: az újságírásból élt meg.
II. János Pál, aki most hazaköltözött, nagyon fontosnak tartotta a leírt szót. Több enciklikája foglalkozik a média felelősségével, aminek tanulmányozását, ha rajtam múlna, kötelezővé tenném a kommunikációs képzéseken.
Karol Wojtyla láthatóan szerette azt a pásztorbotot, amire gyakran támaszkodott, s amivel élete utolsó éveiben rendre kiegészült a róla készített kép. Mondhatni: ettől a tárgytól vált egésszé. Olyan volt ez a bot, akár egy szálka a Golgotán állított keresztből.
Végül pedig bekövetkezett, illetve keresztény szemlélettel: folyamatosan bekövetkezik az, amiről Pilinszky így ír: „Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet.”
Dlusztus Imre
Bezár