2014. október 23., csütörtök English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  6. szám - 2005. április 4.  --  Hangsúly
Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a nem új tagországban állampolgárkodó uniótársaink élete más forgatókönyv szerint zajlik. Természetes, hogy lakásgondjaik is más tőről fakadnak. A mobilitás hozzátartozik az uniós polgár mindennapjaihoz, míg Magyarországon egy ember életében átlagosan háromszor cserél lakást, az unió nyugati felén ez a szám átlagosan hatra tehető. Mi nem válogatunk a lakások között. Egy magyar fiatal szívszélhűdést kap az örömtől, ha valahogy szert tesz egy kétszobás panelre, tíz évig oldalazva közlekedik a lakásban a két gyerekkel, majd ha van rá igénye és összekuporgatott pénze, mire a csemeték elhagyják az általános iskolát, vesz egy külvárosi kertest, ahová nyugdíjas korában elvárhatja néha az unokákat. Ez nyugaton egy kicsit másképp zajlik. Amikor a fiatalok nekivágnak az életnek az egyetem után, akár egyedül, akár a párjukkal élnek, elegendő nekik egy kisebb bérlakás. Később, ha családjuk lesz, nagyobba költöznek, míg nyugdíjba nem mennek, mert akkor ismét megelégszenek egy kisebb lakással. A hajdani udvaruk pedig újra megtelik vidáman rajtsírozó kisgyerekekkel. Ez a modell egyelőre Magyarországon nem áll rendelkezésre, mondta el lapunknak Borsi László, de a kormány hamarosan egy intézkedéscsomagot dolgoz ki, hogy megoldja a problémát. Nálunk a kisgyerekek a panel melletti játszótéren nőnek fel, míg nagyszüleik ki nem fogynak a fenntarthatatlan ház miatti panaszokból. Ezen az ésszerűtlen életútmodellen csak egy jól működő lakásfinanszírozási modell változtathat.
A Fészekrakó-program az úgynevezett Kanadai modellre épül, melynek lényege, hogy a fiatalokat igyekeznek minél kisebb önrésszel lakáshoz juttatni. Ez Kanadában harminc-negyven év alatt alakult olyanná, amilyenné Magyarországon néhány év alatt vált. Úgy harminc évvel ezelőtt a kanadaiak hasonló szintről indultak, mint mi, ott is hatvan százalékot támogattak a bankok, és körülbelül negyven százalék önerőre volt szükség a lakásvásárláshoz. Mivel ezek az arányok tarthatatlanná váltak, azt találták ki, hogy csökkenteni kell az önrészt, ma pedig ott tartanak, hogy már öt százalékos önrészszel is lehet hitelt felvenni. Ez nálunk jelenleg tíz százalék, de a szocpollal, önkormányzati vagy munkahelyi támogatással ez is eltüntethető. Persze a Kanadai modell erős gazdaságot és kiszámítható munkahelystruktúrát követel meg, ebben a két pontban pedig rengeteg behoznivalónk akad, sőt ezek a hiányosságok kérdésessé tehetik a rendszer eredményességét is.
Magyarországon mintegy 1,5-2 millió ember él az elvárhatónál jóval alacsonyabb színvonalú, felszereltségű lakásban. Az elmúlt 10-15 évben megnőtt az úgynevezett bizonytalan lakhatási körülmények között élők száma. Ők több mint 300 ezren vannak és közülük kerülnek ki azok, akik jogcím nélkül élnek egy lakásban, hat hónapnál hosszabb ideje tartoznak a lakásrezsivel vagy lakáshitellel, vagy szívességi alapon fogadták be őket. A bővítés előtti adatok szerint a korábbi tagállamokban mintegy 1,5-2 millió ember él az utcán vagy hajléktalan-ellátó intézményekben, és mintegy 70 millió embernek elfogadhatatlanok a lakhatási körülményei. Ezekben az országokban leginkább lakhatási programokkal segítik az otthontalan embereket, de hasonló programok jelentenének megoldást a magyarországi helyzetre is. Azonban míg Nagy-Britanniában a programok több mint felét ilyen formában valósítják meg, addig ez az arány Magyarországon ezrelékekben mérhető.
Bezár