Szegedi Tudományegyetem | Káosz, amigos

Archívum

2005

1. szám - 2005. január. 24.

SZÉF

Jegyzet

Káosz, amigos

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Mi úgy vártuk, mint a gyerekek a karácsonyt. Előtte készülődtünk, relaxáltunk és koncentráltunk, energiát gyűjtöttünk és reménykedtünk. Hogy nem kamu, nem csak reklámfogás, senki nem akar becsapni bennünket, tényleg jön a Quimby, Kiss Tibivel, szebben és szürrealisztikussabban, mint valaha, és minden olyan lesz, mint régen. Pedig felnőhetnénk már ebből az infantilis reménykedésből, és tudhatnánk, hogy „ami egyszer volt, többé nem jön el". Olyan szórakozni vágyással a lelkünkben mentünk le a klubba, mint már évek óta nem, és olyan lelkesen zsúfolódtunk be a terembe, mintha tényleg karácsony lenne, és a kis Jézus eljövetelére váltottunk volna jegyet.
De nem. Fogyott a levegő és nőtt a páratartalom, kezdtem szédülni és keresni a kijáratot, törtem az utat, magamat és másokat – magam teremtette szürreáliák magamnak. De nem élveztem én. Mialatt kiözönlött a tömeg a koncertről, a fal felé fordultam, hogy senki könyöke vagy cigarettája ne landoljon a szememben, és ismert autogén tréningekkel próbáltam harcolni az ezelőtt soha nem jelentkező klausztrofóbiámmal a levegőért. És az oxigénhiányos állapot közepette megjelent Darwin, rám nézett, és kajánul vigyorogni kezdett: „ugye, megmondtam?”
Aztán, hogy sikerült kitántorogni az arcok, könyökök és egyéb testrészek picassói tömegéből egyre inkább a tudatomba furakodott egy gondolattöredék, ami ellen semmi gondűzésre eddig bevált eszköz nem hatott. Hogy ennek tán nem így kellene lenni. Hogy bennem megvan a szándék és a szent akarat, de nem hagyják, mintha nem akarnák. Mintha esküdt ellenségük lennék, aki ezerkétszáz forintos belépő után levegőt akar venni, és koncerten akar lenni. Egyszerre. Valamivel magamra haragíthattam őket, és bosszújuknak ez a gyümölcse. És tehetik, nem kell attól tartaniuk, hogy majd más helyre megyek, mert ha nem fűt a diszkó-fíling, akkor... Persze, ha valakit jól megtapostak volna, vagy legalább nyolc napon túl gyógyuló szenvedései közepette sírt volna valamelyik kereskedelmi csatorna műsorában, akkor most mindenki kezét-lábát összetörve igyekezne megoldást találni. Vagy legalább úgy tennének…
De nem baj, lassan ehhez is hozzá szokik az ember. Jó ideje nem járunk már olyan koncertre, ahol eséllyel botlunk hasonló állapotokba. Kezdjük megszeretni az elvontabb rétegzenéket, amire most gondosan és jó szívvel nevelnek bennünket. Pedig mi nem kértük.

Pölös Zsófia