Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2005

1. szám - 2005. január. 24.

TTK

Jegyzet

Üvegfal

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Szégyen, nem szégyen: én kérem még nem voltam külföldön. S még mielőtt mindez oktalan személyeskedésnek tűnne, hozzá kell tennem, e tényből kifolyólag még külföldi egyetemen sem járhattam, külföldi egyetemi épületet sem láthattam még, úgy, igazán, élőbe’. S bár ennek az ilyen-olyan okokból következő viszonylagos bezártságnak bizonyára megvannak a maga speciális, hogy úgy mondjam: ontológiai hozadékai is, hosszas mérlegelés után mégiscsak azt kell mondanom: több itt a hátrány, mint az előny. Kénytelen vagyok így mások meséire, beszámolóira hagyatkozni.
Szóval itt ez a szép épület, amin át lehet látni. Állj szembe a Tudományos és Információs Központ még megnyitatlan, hatalmas építészeti tömegével, és átsuhan a tekinteted a túloldalra. Üvegfal. A fél cucc üvegfal.
Ez azért eléggé szép, nem?
Szubjektív és érzelgős esztétizálás helyett mindezt most csak azért említem, mert mások meséi és beszámolói úgy tájékoztattak, az üveg és a tégla effajta tágas találkozása trend a nyugati egyetem-építészetben (már ha ez létező fogalom). Tehát a külföld itt van, érezzem magam megtisztelve: a hegy eljön mohamedhez, a nyugat pedig hozzám, lusta antituristához. Az ember pedig örüljön az újnak, a szépnek, a tisztának, és csak csöndben csitítsa szívecskéjét, amikor eszébe jut a sajátos poétikával bíró, már létében is pusztulásra ítéltetett, a hajdani építési területet szegélyező betonkerítés, azon is egy felirat. A szóban forgó két mondat a hajdani bétékás lap, a legendás-viharos létű és nemlétű Bölcső irodalmi rovatának is címe volt: „Nincs többé magány!", és „Meé’ nincs?"
Nincs, mert nincs. Mert csak. Csak mert. És a felirat sincsen többé. Meé’ nincs, kérdezhetnénk jogosan. Mer’ elmosta az idő, azé’, válaszolhatnánk adekvátan. Mert annyira nincs rá szükség, a magányra, hogy ne is kérdezz, ne is beszélj róla.
Üvegfal. Állj szembe a Tudományos és Információs Központ még megnyitatlan, hatalmas építészeti tömegével, állj szembe, mondjuk, a Nyugi felőli oldalon. Park, tér, tágasság. Némi impozáns fény éjszakánként. Üvegfal, mögötte űr, csöppnyi ég, emberek még alig, néhány munkás. Asztalok, székek. Na, barátom, itten fogsz nemsokára üldögélni. Itten fogsz könyvet könyvtárazni meg kávét szürcsölni. Innen, a Nyugi felől nézve még félve gondolod el, milyen lehet majd ennyire benne élni az utcában, a városban, hiszen az üvegfal el is választja, meg nem is, a „kint"-et a „bent"-től. Olyan ez, mint az egyszeri lány esete a magyar népmesében, aki fel is öltözik meg nem is. Szóval itten fogod eltörölni a magányt, ebben a tág térben fogod mindezt másokkal együtt szépen feloldani. Ott fogsz benn ülni, barátom, és majd nézel kifelé. Ott fogunk ülni, és majd nézünk kifelé. Kifelé, oda, ahonnan most benézünk.
Mégis ugyanabban az utcában maradunk.

Turi Tímea