2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  20. szám - 2005. november 21.  --  Kultúra
Állandó alakulás
„Színpadi emberré változtatom Kékszakállt, aki azért alkalmas Kékszakáll szerepének eljátszására, mert meggyötört és erősen tapasztalt a nőkkel való viszonyában, de pont azért ilyen konfliktusos, mert Kékszakállt játszik állandóan, és már nem is tudja, hogy ő Kékszakáll-e vagy önmaga” – nyilatkozta lapunknak Juronics Tamás.
 
A sokszor elhangzó mondatoknak minden alkalommal másként kell szólniuk. Fotó: Segesvári Csaba
 
A Kékszakállú herceg vára című opera ritka kincs – egy örök, mégis jellegzetesen huszadik századi problémával foglalkozik: mennyire merjük közel engedni magunkhoz azt, akit a legközelebb szeretnénk tudni, és mennyire van jogunk betörni a másik lelkébe. A Bartók-év alkalmával most Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett-koreográfus-táncosa rendezi ezt a darabot a kőszínházban.
Milyen megközelítéssel nyúlt a Kékszakállú herceg várához?
– Nagyon összetett az ember viszonya ehhez a darabhoz, annak minden egyes pillanatához; a várhoz, a Kékszakállú lelkéhez, ahhoz, hogyan kezd benne Judit, az éppen betérő szerelem, kutakodni. Elképesztően okos mű, rengeteget lehet rajta gondolkodni, érdekes megfejteni bizonyos pillanatait, mondatait. Hosszú munkafolyamatot igényel az, hogy ebből egy értelmes, egy jól értelmezett darab legyen. Öszszegyúrom az evidenciákat – a darab zenei ívét, a lélekajtókat, a magányt –, a saját értelmezésem szerint megformázom, majd próbálom ennek az eredményét megvalósítani. Fizikailag.
Egyik alapkoncepcióm, hogy nálam egy darab ajtó sincs a színpadon – az operában hét csukott ajtóról beszélnek, amiket Judit folyamatosan ki akar nyitni, mindegyik mögé be akar látni. Ekkora ajtómennyiség nálam nem jelenik meg a színpadon. Egyrészt azért, mert ha megpróbálom elképzelni ezeket az ajtókat, akkor nem lehetnek egymás mellett: abban az esetben a sorrendjük felcserélhető lenne, és nem tudnánk, milyen logika szerint nyitja ki Judit egyiket vagy másikat. Ez több rendezésben meg is valósult: Judit egyszer odament a jobb oldalihoz, aztán balra, középre, és nem tudtuk, miért, hiszen nem volt ráírva, hogy egyes, kettes, hármas, mint régen a Szerencsekerékben – pedig akkor még lett volna értelme. Így viszont nem tudom, milyen logika alapján nyitogatott, és miért nem nyitotta ki véletlenül a hetediket először. Ha ajtókkal dolgoznék, akkor leginkább egymás mögött lévő ajtókat képzelnék el, amelyek újabb tereket nyitnak meg. Egy lélekben csak így lehet előrébb haladni: ha egy rétegen beljebb jutunk, akkor onnan tudunk továbblépni egy másik helyre, és így tovább. Ez fog megvalósulni a darabban – nem lesz ajtó, mégis egyre mélyebben haladunk a térben, ahogy egyre mélyebbre ásunk ebben a lélekben. Nő a tér kicsiből naggyá, majd visszaszűkül  – mint egy nagy fellélegző lélek, ami aztán újra visszazár a saját kis börtönébe.
Foglalkozott a Fából faragott királyfival és a Csodálatos mandarinnal, Bartók másik két színpadi művével is. Milyennek ismerte meg Bartókot ezekből a művekből?
– Sokat olvastam is róla, így elég alaposan megismertem a szerelmi életét, és annak problémáit. Kiderült az is, milyen konfliktusosan élte meg a nőkkel való viszonyát, és milyen erősen kapcsolódik ahhoz a szemlélethez, ami szerint ő művészember, aki a zenén, a művészetén keresztül fogalmaz, azon keresztül éli a mindennapjait, így a szerelmét is. A művészlét ezen vonatkozását, úgy éreztem, nem hagyhatom ki a darabból – nem tehetem meg, hogy úgy gondoljak a szerelemre – ahogyan magam is megélem –, hogy a művészember állapotát, fogalmát ne tegyem bele a darabba. Színpadi emberré változtatom Kékszakállt, olyanná, aki Kékszakállt játszik egyébként máskor, de most éppen az öltözőjében van egy darab után. Nagyon furcsa helyzet ez: azért alkalmas Kékszakáll a szerepének eljátszására, mert meggyötört és erősen tapasztalt a nőkkel való viszonyában, de pont azért ilyen konfliktusos, mert Kékszakállt játszik állandóan, és már nem is tudja, hogy ő Kékszakáll-e vagy önmaga. Ez a fajta nagyon furcsa, állandó önmegismerő, kereső, szembenéző állapot nagyon jellemző a darabra.
Igen, a férfilélek rejtelmeivel sokat szoktak törődtek ennek a darabnak a kapcsán. Juditot viszont a legtöbben hisztériás nőszeméllyé egyszerűsítik le.
– Nem ígérek ebben forradalmi változást, de feladatomnak érzem, hogy megváltoztassam – legalább részben – ezt a képet. Nem szabad azt gondolnunk a nőkről, hogy ilyen erőszakosak, és azt sem hiszem, hogy Bartók így érezte volna. A sokszor elhangzó mondatoknak minden alkalommal másként kell szólniuk, mindig más lelkiállapotban, az utazás más stádiumában, soha nem ugyanúgy, nem ugyanazzal az attitűddel, ugyanazzal a hanggal. Ez egy külön feladat az énekesek számára. Hogy úgy értékeljék minden pillanatát a darabnak, mintha akkor érkezne el először, és csak abban a percben tapasztalják meg Kékszakáll lelkiállapotát. Minden Kékszakállhoz viszonyítva működik, a gondolataihoz, érzéseihez képest tud Judit reagálni, és ahhoz képest kell elmondania az éppen aktuális kulcsmondatot. Mert Kékszakáll folyamatosan változik a hidegből a melegbe, onnan a forróba, az izzóba, aztán vissza a melankóliába. Állandó alakulás. Ez az, ami a művészeink számára is gondolkodási időt igényelt – megszokni azt, hogy itt minden egyes pillanat új, ami a másikból táplálkozik. Folyamatosan egymást kell előrevigyék, egymás mondatait meghallva kell kialakítaniuk a következő mondatukat.
Azt mondta, a Táncszvit az est második része – van valami gondolati kapocs a két rész között?
– Nem, éppen a plakát kapcsán gondolkodtam, mi lehet az, ami egybe foghatja ezt az estét. Ez Bartók, más nincs. Nem szeretném tematikusan azt mondani, hogy bármilyen folytatása a Kékszakállnak a Táncszvit. Az egy egészen más témát, gondolatot vet fel, nem abban a sorba tartozik, amibe a Kékszakállú és a Tybalt. Jóval absztraktabb táncformát valósít meg, nagyon szürreális képekkel és gondolatokkal. Nem egy tematikus mű, hanem játék a népzenei motívumokkal – elképzelt falusi mulatság, mint ahogy a zenei is egy elképzelt népzene írott változata. Becsapja szinte a legvájtfülűbb népzenészt is, és elhinné, hogy ez egy eredeti népzenéből való átdolgozás, pedig nem.
Lesznek néptáncelemek az előadásban?
– Lesznek, bár szmokingban táncolunk – kicsit groteszk így a darab. De manapság jól tudjuk, Magyarországon szmokingban is lehet néptáncolni. Ebben a kicsit vegyes kultúránkban, ahol egyszerre van BMW és lakodalmas disznótoros, teljesen normális, hogy ebben a hangulatban készüljön el ez a kicsit magyaros életkép szmokinggal és hurkatöltővel. A pálinka sem maradhat el.
Pölös Zsófia
Bezár