2014. október 21., kedd English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  16. szám - 2005 október 10.  --  Kultúra
Ír-skót indián
Azt hiszem, az egész költészet-dolog egy verbális közösség építéséről szól. Talán nem túl nagy hely ez, de olyan, ahol élni lehet, ahol az emberek tudják, mi a közös bennük, ahol őrülten odavagyunk egymásért, és ahol egyáltalán nem értünk egyet a másikkal.
Amikor bejött a terembe Nom Phe Wah Theh, azaz Félelmet Gerjesztő a mögöttem lévő férfi azt súgta a mellette ülő nőnek, hogy ez az ember nem is indián. Hol a rézbőre?
Carter Revard, Észak-Amerika egyik legjelentősebb kortárs költője, műfordító, filológus anyai ágon ír-skót vért, apai vonalon osage indián örökséget kapott ehhez az élethez – így a középkori Anglia irodalmának lelkes kutatója alkalmanként felhúzza a szalagos ingét, fejére teszi a tollakat, kezébe veszi tökcsörgőjét, és ősi indián ritmusokra táncol a tűz mellett. Revard gyerekkora sem volt kevésbé érdekes – agarakat nevelt, hogy segítsen a szüleinek pénzt keresni, majd egy rádiós vetélkedőn ösztöndíjat nyert a tulsai egyetemre, tanult Oxfordban J. R. Tolkientől, majd a Yale-en írta disszertációját. Jelenleg, bár nyugdíjas, lelkesen kutatja Chaucer korának irodalmát, keresi a szövegeket, utazik, nyomoz utánuk, és ír. Magyarországra Gyukics Gábor, versei hazai műfordítójának meghívására érkezett, és tartott a Petőfi Irodalmi Múzeumban előadást a kortárs amerikai irodalomtól kezdve az osage rítusokon át az amerikai politikáig mindenről, amire jutott idő. Ekkor beszélgettünk vele költészetről, mítoszokról és fontosságokról.
 
 
Azt hiszem, az egész költészet-dolog egy verbális közösség építéséről szól. Fotó: Petró János
 
Nyírfakenu című versének egy online vitájában szóba került az Ön „vörös és fehér öröksége”. Hogy működik ez a két világ a tudományos munkájában és a költészetében?
– Nem feltétlen olyan távoli a két irodalom, mint gondolná. Amikor indián irodalmat tanítottam, rá kellett eszmélnem, hogy ugyanazokat az értékeket és alapelveket oktatom, mint a középkori Anglia irodalmánál. Meg kellett tanulnom tisztelni írókat, népeket, eszméket, történeteket, mindig nyitott szívvel és lélekkel olvasni. Csakúgy, mint amikor az ember másokkal él együtt. A jelentések jelentésének felfedezése, az összefüggések hirtelen megértése, a kimondott, látott, hallott dolgok visszapergetése, amelyek megvilágítják a kapcsolatunkat emberekkel, tárgyakkal, lényekkel – az elme és a lélek ilyen tevékenysége az alapja minden emberi társalgásnak és írásnak. Egy nyírfa kenu rengeteg dolog összességét magában foglalja – a nyírfa kérgét, egy szarvas erejét, fenyőgyantát, emberi gondolatokat, a vízi utazás ötletét. Hogy megfelelően le lehessen írni a kenut, és az összetevői mélységes tisztelete miatt, muszáj élő lénynek tekinteni, olyannak, mint amilyenek a készítői. Ezt nem én találtam ki – a régi kenukészítők mély és intenzív filozófiai gondolatokat építettek a hajótestbe. Úgy éreztem, hogy a Nyírfa kenu című versemnél az óangol találós vers* formájának használatát ezek a kenukészítők igazolják. Abban hiszek, ha ilyen tisztelettel nyúlok bármihez, akkor a különböző részek össze fognak állni egy egységgé. A középkori angol versformák nagyon hasonlóak az indián költeményekéhez, az osage-hoz pedig különösen. Lennie kell valami egyetemességnek ebben a formában, ha mindkét kultúrának ennyire szerves és természetes alapja.
Lehet ma még határt húzni próza és líra között?
– Néha úgy gondolom, prózát írni nehezebb, mint lírát, egyszerűen azért, mert az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy ne légy túl költői. A versenygyaloglásnak vannak olyan technikai tulajdonságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyalogos gyorsabban haladjon, mint ahogy a legtöbb ember fut. A versenyfutásnak vannak olyan technikai tulajdonságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a másodperc törtrészéből is időt faragjanak le a versenyzők, hogy győzhessenek. De mi a különbség a gyaloglás és a futás között? Szakértők gyártanak definíciókat, hogy meghatározzák az eltérést, de a lényeget nem lehet tudományos egységekkel megfogni vagy megtanítani. Gyermekkorunkban megtanulunk beszélni, mondókákat, verseket, történeteket hallunk és mesélünk, és egyszer képesek leszünk megmondani egy szövegről, hogy vers-e vagy sem. Majd az egyetemen megtanítják, a szakértők mi alapján döntik ezt el, és ezzel vagy egyetértünk, vagy nem. Lehet tanítani, mint a járást vagy futást, de ez nem elég. Az a lényeg, ha valamit el akarsz mondani, olyan formában tedd, ami a legtöbbet segít abban, hogy megértesd a mondandódat. Mindenki más meg hadd foglalkozzon azzal, hogy ez próza, költészet, egyik sem vagy mindkettő – mesebeszéd.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a kortárs költészet elvesztette a „történetet”. Miért fontos, hogy történetet meséljünk?
– Igen, úgy érzem, hogy a történeteket víz alá nyomták; inkább elsülylyedt rönkök, mint kenuk. Csak problémát okoznak az olvasóknak ahelyett, hogy vezetnék őket. Azt szeretném ezzel mondani, hogy a legtöbb versnek kell, hogy legyen története, szólnia kell valamiről – ahogy szinte minden másnak is ezen a világon. A történet az emberi gondolkodás alapvető része; az egyik kulcsfontosságú dolog, ami emberi lényekké tesz bennünket, hogy a dolgokat történetekké tudjuk rendezni. Ha emlékezni akarunk valamire, történetbe ágyazzuk – a görögök ezt tették a teremtésmítoszaikkal, amelyekben olyan hatalmas erők harcoltak, mint Zeusz és a titánok – az ilyen történetekre könnyű volt emlékezni, a hogyanra és mikéntre. De ha valaki nem ismeri a történetet, csak Zeusz és a titánok nevét tudja, mire megy vele? Semmire. Semmit sem tud. De a sztori fontos, mert minden forma mélyén ott rejtőzik egy történet.
Azt hiszem, az egész költészet-dolog egy verbális közösség építéséről szól. Talán nem túl nagy hely ez, de olyan, ahol élni lehet, ahol az emberek tudják, mi a közös bennük, ahol őrülten odavagyunk egymásért, és ahol egyáltalán nem értünk egyet a másikkal.
Az ősi indián mítoszok mennyire részei egy ma élő indián életének?
– Egy osage a személyazonosságát figyelmesen, egyértelműen és hibátlanul kapcsolja össze a népével, falujának szimbolikus elrendezésével, a vadászatok táborhelyeivel, a főnökök megválasztásával, a háború és béke ceremóniáival, állatokkal, akikre vadászhatott vagy akiknek a tollait viselhette, növényekkel, amiket evett, a földdel és az éggel. A történelem, a mítosz és a személyiség nem három, egymástól függetlenül létező fogalom, hanem a létezés három aspektusa. Elválaszthatatlanok.
Pölös Zsófia
 
* Riddle, találós vers – ez a szó eredetileg találós kérdést jelent. A magyar irodalomban nincs ilyen versforma. Rövid, ritmusos vers, aminek a beszélője többnyire valamilyen tárgy vagy élőlény. A „feladat", kitalálni, kiről szól a vers (biztos, ami biztos, ez szokott a riddle címe lenni).
Bezár