2014. augusztus 28., csütörtök English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  16. szám - 2005 október 10.  --  Kultúra
Mindig ugyanazt csinálom
Emlékezés, beszélgetés volt a címe az október 6-án a Grand Caféban megrendezett estnek, melyen az érdeklődők Tolnai Ottóval és Oravecz Imrével találkozhattak. Odorics Ferenc beköszöntő szavaival élve: az élő magyar irodalom két legjelentősebb költőjével.
 
Sanyarú az írók helyzete, most is ugyanaz, nem változott semmi. Fotó: Segesvári Csaba
 
Tolnai Ottóval készült interjút már közölt a Szegedi Egyetem (2005. április 25.). A szintén sokoldalú költészetet művelő Oravecz Imre a Tolnai Ottóval közösen tartott irodalmi estje után válaszolt lapunk kérdéseire.
Említette, hogy csak kézzel írva dolgozik. Miért?
– Mert szükségem van a papírra és a ceruzára. Sőt még radírt is használok, mert nem szeretem áthúzni, amit rosszul írok. Lehet, hogy ez valami buta pedantéria. De azt hiszem, inkább az anyagszerűség miatt ragaszkodom ehhez. Amikor újramásolom, óhatatlanul át is írom, amit írok. Ha gépbe is, nem számítógépbe írok, az túl elvont a számomra. Lehet, hogy meg tudnám szokni, de nem akarom.
A régebben írt szövegeihez milyen a viszonya?
– Nem nagyon olvasom őket újra, de amikor előfordul, akkor csodálkozom azon, hogy ezeket én írtam, de valószínűleg mindenki így van vele egy bizonyos életkortól. A szenilitás kezdete lehet, hogy némelyik tetszik is, de persze nem találok mindent jónak.
A Héj című, avantgard jellegű első verseskötetét olvasva úgy tűnik, mintha nem bízott volna a szavak jelentésében. Később optimistábbá vált?
– Valószínűleg nem bíztam, most se bízom. Akkor az volt az elképzelésem a költészetről, hogy egyetlen verset írunk, és nem ér véget egy szöveg ott, ahol véget ér, ezért használtam kevés címet is. Volt bennem egy az abszolút lírai megnyilatkozásra való törekvés. Sok dolgot, vagy szinte minden egyebet, ami nem simult bele ebbe az osztatlan víztükörbe vagy víztükör alá, kirekesztettem. Számomra ez zsákutcának bizonyult, amit nem lehetett folytatni. Nem szabad, meg nem is jó, ha az ember sokáig vagy akár egy életen át ugyanazt teszi. Sokszor kérdezték tőlem, hogyhogy mindig mást csinálok, és erre azt szoktam mondani, hogy én mindig ugyanazt csinálom. Valószínűleg ez természetes módon történt így. Volt a Héj után talán öt év szünet is, amikor semmit nem írtam, de nem bántott a dolog, mindenfélével foglalkoztam, főleg őstörténettel. Abszolút nem zavart, hogy nem fogok írni. Egy kicsit le is számoltam ezzel az egészszel. Aztán majdnem spontán módon és látszólag egész másképp kezdtem újra írni, de bizonyos jegyek mindig megmaradnak. Kell is, hogy legyenek, mert különben nem lenne kohézió. Ha a Héjat vetjük össze a Halászóember vaskos kötetével, azok csak a felületes szemlélő számára teljesen különbözőek.
Legújabban regényírással foglalkozik. Manapság egyre több költő fog efféle vállalkozásba. Egy idő után nem elég a vers? Lát ebben valami tendenciát?
– Teljesen modern jelenség, hogy ezek a területek kettéváltak. Nem is régen a regényt versben kellett írni. A nagy regények, az Odüsszeia és a 18. század első modern európai regényei is versben íródtak. Persze a köztudatban az él, hogy a vers az költészet, a próza meg nem. Ez csacsiság. Azt pedig nem tudom statisztikaszerűen, mennyire általános, ha a versek után jön a regény. Az biztos, hogy ami engem foglalkoztat, azt csak én tudom megírni. Engem mindig is az érdekelt, hogy arról a hatalmas nyersanyagról, ami részben az életem, amit igazán elmondhatnék, azt milyen módon lehet. Ez az én személyes történetem, ami azon kívül ennek az országnak is a története. A regény egy család története lesz, mely, mint az én családom is, nagyon jómódú volt, mégis kivándorolt. A Halászóember is eléggé epikai mű; epikát mondok és nem prózát. Hiszen az epika megjelenhet kötetlen műben és kötöttben is ritmikus szempontból.
Azért is érdekes, hogy Tolnai Ottóval volt közös ez az est, mert közös vonás az önök költészetében a személyes múlt tereinek a megjelenítése. Főként a Halászóemberben.
– Igen, viszont a Héjban például semmi személyesség nincs, a Halászóembernek viszont valóban ez a technikája. Amúgy furcsa volt a mai este, hiszen én nem vagyok csevegő természetű, ellentétben Ottóval. Ő nem kínlódott, én viszont nem vagyok biztos abban, hogy érdekes arról beszélnünk, hogy mi itt meg ott találkoztunk. Szerintem ez egy suta kis locsogás volt.
2003-ban, amikor az Ünnepi Könyvhetet nyitotta meg, kilátástalannak festette le az írók helyzetét.
– Sanyarú az írók helyzete, most is ugyanaz, nem változott semmi. Vannak sztárírók, akik vagyonokat keresnek, de egy jól ismert költő vagy prózaíró nem a műveiből él, hanem mondjuk tanításból. Bár én tanárként mentem nyugdíjba egy hónappal ezelőtt, és a tanári fizetésből sem lehet megélni. Ebben a szövegben azt mondtam el, hogy milyen csekély hányadát kapja a szerző honoráriumként annak az összegnek, ami a verseskötetek esetében mondjuk állami támogatás. Egy kiadó természetesnek találja, hogy fizet a nyomdának, a grafikusnak, de a szerzőnek csak egy kis borravalót vet oda. Természetes dolog-e az, hogy egy író nem tud könyvet venni? A könyvhéten sem? Az egész könyvhetezés így egy buta komédia, amin az íróknak nincs mit ünnepelni.
Lát valami reményt a változásra?
– Nem látok. Az biztos, hogy önmagában a kulturális kormányzat kevés ehhez, de hát az is tehetne valami ebben az ügyben. Nem azért, hogy ebből meg lehessen élni. Ebből nem lehet és nem is szabad megélni. Ám hol van itt akár a megélés, akár a megbecsülés? Amit mondtam, azért meg is támadtak, csodálkoztam azon, hogy az írótársadalom nem véd meg. A magyar írótársadalom ugyanis mindenféle politikai táborokba tartozik, ezer darabra van szakadva, ez lealacsonyító. Ráadásul az abszolút kortárs magyar költészetben sok költő érzi úgy, hogy ami volt, az már nem is költészet. Az irodalomban viszont egyszerre többféle dolog létezik. Igaz valami, és annak az ellenkezője is.
Turi Tímea

etszk1_230x154.png

Címkék

Rendezvénynaptár *

Gyorslinkek

Bezár