2014. szeptember 16., kedd English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  20. szám - 2005. november 21.  --  Kultúra
Öröm, amikor írhatok
Nem ítélkezik, csupán megmutat: talán ez a legnagyobb erénye a Becsületjáték című darabnak, melyet az egyetem Kulturális Irodája és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciójaként láthattunk az Őszi Kulturális Fesztiválon. A darab egy ötvenes évekbeli hétköznapon keresztül ábrázolja egy család életét, annak széthullását és az egymásra találás lehetőségét.
 
Nem vagyok olyan őrült, hogy a drámaírásra alapozzam az életemet. Fotó: Segesvári Csaba
 
 
Érdek nélkül
 
Miféle személyes érintettség motiválhat valakit, hogy az ötvenes éveken keresztül értse meg a történelmet, ha nem is élt még akkor?
– Nincsen semmilyen személyes vagy családi érintettségem egyik oldalról sem. Egyszerűen csak az érdekelt, hogy abban az adott korban hogyan boldogultak az emberek, hogyan alakulhattak ki a különböző konfliktushelyzetek, azon túl persze, hogy az egész kor egy nagy konfliktushelyzet volt.
Miért pont az ötvenes évek?
– Bár az egész huszadik század viharos, főleg az ötvenes évek érdekeltek. Már középiskolában is. Később pedig utánaolvastam, hogy jobban megértsem ezt a korszakot. Konkrét kutatómunkát ugyanakkor nem végeztem, csak a kíváncsiságomat kielégítendő mentem könyvtárba, ahol különböző dokumentumokat, újságcikkeket, vagy az adott korszakot feldolgozó tanulmányokat néztem meg.
A darab szereplői közül ki az, aki a legközelebb áll hozzád?
– Igyekszem úgy megírni egy darabot, hogy ne lehessen ilyet kiérezni belőle. Ennek az ellentettje is igaz: ne érezze senki azt, hogy egyikkel vagy másikkal nem szimpatizálok. Nincsen kifejezetten kedves szereplőm, ezért nincsen olyan sem, akit nagyon elítélnék. Nincsen jónak és rossznak megkülönböztetett karakter.
Nem a Becsületjáték az első drámád.
– Az első darabomat még gimnázium legvégén írtam, amit egy próbának szántam, hogy képes vagyok-e a drámai műnem játékszabályai szerint létrehozni valamit. Ez az idős Hölderlinről szól, mikor már tébolyodottan él a kis padlásszobájában. A második darabom a hatvanas-hetvenes években játszódik nyugaton, ahol két Magyarországról kivándorolt barát története elevenedik meg. Az egyikből híres forgatókönyvíró lesz, a másikból még híresebb színész. Ezzel az írással részt vettem a 2002-ben megrendezett Nemzetközi Fiatal Drámaírók Fesztiválján. A harmadik darabom a Becsületjáték.
 
Árral szemben
 
Az egyetemen színháztudományi speciális képzést is elvégeztél, ez mennyiben tette tudatosabbá a munkádat?
– Nagy előny, hogy rengeteg darabot olvastunk Kürtösi Katalin tanárnő kurzusain. Ha az ember közeli kapcsolatba kerül ilyen szövegekkel, akarva-akaratlanul is sokat tanul belőlük. Számtalan technikai fogást az ember öntudatlanul is meg tud tanulni, amire később szüksége lehet.
Milyen az a színház, amit szívesen nézel vagy olvasol? Mert a Becsületjáték számomra a klasszikus polgári drámákat idézte.
– Igen, nagyon szeretem ezt a régebbi színházat, a 19. század végi írókat: Ibsent, Csehovot, Strindberget, vagy az ötvenes évek amerikai íróit: Tenessee Williamst, Arthur Millert. Én az ő darabjaik között érzem igazán jól magam, de ez nem jelenti azt, hogy egy modern hangvételű vagy egy sokkal régebbi mű olvasása vagy megnézése közben ne tudnám jól érezni magam.
Ma mégsem ez az uralkodó színházi nyelv. Hogyan látod az effajta drámák jelenlegi lehetőségeit?
– Most tényleg nem az a főáramlat, amilyen a Becsületjáték is, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy annyira sokszínű a 21. század legeleje, hogy mindenféle irányzatnak, stílusnak vagy izmusnak létjogosultsága van vagy lehet. Tisztában vagyok azzal, hogy azok a hangvételű darabok, amilyenekkel foglalkozom, amilyeneket megírtam vagy remélhetőleg írni fogok, most éppen nincsenek előtérben. De nem érzem úgy, hogy emiatt esetleg változtatnom kellene, hiszen az írás elsősorban szórakozás, tehát a saját hobbimat erőszakolnám meg.
 
Változtatni
 
Milyen érzés volt a darabod színpadon látni?
– Nagyon jó, mert sokat tanulhat belőle az ember. Otthon, ha a szöveget megírja az ember, majd elolvassa, átolvassa többször, akkor se jönnek ki azok a dolgok, amelyek az előadás által igen. Ez egy nagyon jó tanulópénz volt nekem, amelyből megpróbálok annyit produkálni, amennyit csak lehet.
Van valami, amin az előadás fényében változtatnál a már megírt művön?
– Természetesen. Minden másodpercben változtatnék rajta. Bárhányszor veszem elő, nézek rá, mindig alakítanék valamit. Ezeknek a változtatásoknak a száma drasztikusan meg is nőtt a darab bemutatója után. Amikor élőben láttam a színpadon, sokkal több olyan dologra derült fény, amit korábban nem láttam meg. Ezek dramaturgiai apróságok, hogy hogyan épüljön fel egy jelenet, melyek azok a részek, amelyek nem olyan hangsúlyosak, ezért kieshetnek, vagy mely részek után lehet esetleg egy kis szünetet tenni, hogy a jelenet erejének nagy része ne vesszen el. Apróságok ezek, melyeket jó, hogyha tud az ember, ha ezzel szeretne foglalkozni.
Visszajelzéseket – akár szakmaiakat, akár szakmán kívülieket – milyeneket kaptál?
– Szakmai szempontból Galkó Bencével beszéltem sokat, aki a darab rendezője volt. Ő mondott olyan meglátásokat, amelyekre rábólintottam, hiszen valahogy én is éreztem, hogy a darab ezek szerint a tanácsok szerint jobban fog működni a színpadon. Úgymond laikus véleményeket is kaptam, javarészt elismerőket.
Hogyan látod a jövődet drámaíróként?
– A drámaírást nem szánom kenyérkereső foglalkozásomnak. Ha kikívánkozik belőlem egy ötlet, akkor leírom. De nem vagyok olyan őrült, hogy erre alapozzam az életemet, mert tudom, hogy nem ez a legbiztosabb kenyérkereset. De nem is annak szánom; öröm, amikor írhatok, és ezt elsősorban hobbinak tekintem. Ha ebből esetleg előadások kerekedhetnek ki – márpedig a drámaíró azért ír, hogy előadások kerekedjenek ki belőle – az csak egy plusz öröm, egy plusz elismerés nekem.
Turi Tímea
Bezár