Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Tavaly nagyon szerettem volna elmenni Ian Garbarek koncertjére, de nem tudtam.
Az utolsó pillanatig figyeltem minden plakátot, minden hirdetést, esélyt és lehetőséget, hogy valahogy csak be lehet oda jutni akkor is, ha az ember nem selyembe-bársonyba született. Azt nem vettem észre, hogy az volt a Szegedi Jazz Napok. A valahai fesztiválokról, a szegedi komoly jazzéletről úgy meséltek, mint egy kedves, halott szépapáról, de azt senki sem mondta, hogy az ősi rokon feltámadt, és rendre itt kísért.

 

 

Az idei fesztivált minden igyekezet ellenére sem sikerült annyira ügyesen eltitkolni, mint ezidáig, így a zakós úriemberek és kosztümös hölgyek mellett beengedték a farmeres hosszú hajú fiúkat, kordszoknyás lányokat, bajszos bácsikat és színes kendős unokáikat is – a halandókat. Azért mindenki érezte a fennköltséget a levegőben, különösen, hogy a november 12-i ködfátyolos estét „blues hangversennyé” avanzsálták a kedves szervezők, ami nekem finom stiláris túlkapásnak tűnt, de a hangulatot jól jellemezte – egy hangversenyen mégsem illik fesztelenül jól érezni magunkat itt, Magyarországon. Ezt viszont nem tudták a fellépők, de a híres vendégszeretetünk jegyében kaptak belőle leckét a koncertek első tíz-tíz percében. A Megasztárban is megmondták: mindig az első színpadra lépőnek a legnehezebb, akkor pedig biztos úgy is van – Jerry Ricks is meglepődve tapasztalta, hogy amikor ütemes tapsra próbálta bírni a közönséget, mit kapott. „Pofont a kultúra orcába” – ő ezt mondta, szerintem csak kissé hiányos zenei neveltetésünk irritáló bizonyítékát. Különösen az volt kínos ebben a leégésben, hogy ritmikai érzékünk tökéletes lejáratása előtt közölte velünk Jerry meghatottságtól párás szemekkel, hogy annyira beleszeretett ebbe a városba, a zenébe, ami állandóan a levegőben kavarog, és a jó borokba, hogy úgy döntött, nem megy haza az USA-ba, hanem Magyarországra költözik.

 

Másnap várt bennünket Karim Ziad Ifrikya nevű zenekara – a fesztivál legjobb koncertje.

 

„Amikor megérkeztem Szegedre, az első dolgom az volt, hogy a folyópartra menjek, mert a Tisza nagyon különleges volt számomra, amikor itt voltam. Aztán eljöttem az Ifjúsági Házba, ahol először játszottam, és minden ugyanolyan, mint volt, mint akkor – még a székek is” – mesélte Jerry. „Ettől otthon érzem magam. Az itteniek talán újakat szeretnének, de számomra nagyon különleges ugyanabba a terembe belépni, és ugyanazt érezni. Talán, ha majd később visszajövök, zavarni fog, de most, amikor először tértem ide vissza, fontos volt. Ebben a néhány órában többet éreztem a városból, mint amikor először voltam itt: többet mutat meg nekem. Sok évvel ezelőtt, amikor először itt voltam, annyira új volt, hogy akkor nem tudtam megérteni azokat, amiket mostmár értek. Most minden erősebben érintett meg. Amikor megérkeztem Budapestre, nagyon erősen érintett meg, magához rántott a város. Amikor Amerikában bekapcsoltam a számítógépem, minden egyes alkalommal nézegettem magyarországi képeket. Nagyon szeretem a tájat, az ételeket, az érzéseket, hogy a zene hangja mindig benne a levegőben. Imádom a házakat is – ahogyan át lehet látni közöttük, a színüket. A legtöbb helyen általában szürkék az épületek, de Magyarországon sárgák, barnák, zöldek. Ezek mind csak apróságok, de számomra nagyon különösen értékesek.”
Ezt még a taps előtt mondta.

 

 

Szó, mi szó, az Ifjúsági Ház, ami hagyományosan a rendezvény otthona, valóban nem a legpraktikusabb fészek, hiszen a terem lejtése egyenlő a nullával, így a hátsó sorokban ülő nézők számára csak és a kizárólag a zene élvezete marad, hacsak nem találnak különös élvezetet a tarkók százainak megkapó látványában. Talán az lenne a megoldás, ha a rendezvényekre érkező vendégeket nagyság szerinti sorba állítanák, és így vezényelnék be őket a terembe. Bár, minthogy az első két sort a tehetősebb rajongók vehették meg kiemelt áron, így ez a rendszer sem működött volna.

 

 

Aztán az archaikus fekete country-blues egyik utolsó dinoszaurusza nagyságához és a műfajhoz méltó szolidsággal a húrok közé csapott, a közönség pedig kulturáltan szórakozott. Jerry ugyan jobban szerette volna, ha a közönség mérhetetlenül jól szórakozik, de a tapsos incidens után óvatosabban, így sokkal eredményesebben közeledett hozzánk – szinkópa helyett csak a jól bevált negyedek elcsattogtatását várta el tőlünk, okosan.

 

Jerry Ricks annyira beleszeretett ebbe a városba, úgy döntött,  Magyarországra költözik. Fotók: Segesvári Csaba

 

Ez a taps-dolog Joan Faulkner számára is húsbavágó problémát jelentett – de a magyar értelmiségi jazzrajongók soha nem fogják olyan szemérmetlenül nyíltan jól érezni magukat, mint a fekete soul-énekesek a templomban. Pedig a Joannel együtt játszó Csík Gusztáv, Wayne Dockery és Bobby Durham alkotta kvartett valóban felkavarta a Jerry hatására kissé magába fordult, az élet értelméről filozofálgató nézőteret, de mi ilyen szemérmetesen mulatunk. Joan próbálkozott - a közönség, csupa rendes, szófogadó gyerek lehetett az iskolában, ügyesen tapsolt, amikor mutatták, de nyomban abbahagyta, amint Joan nem tapsolt előre.
Kár, hogy az este legemlékezetesebb része mégsem ez, vagy a Jerry Rick – Csík Gusztáv Quartet közös zenélése volt, hanem az, amikor a szervező ember a színpadra trappolt, és közölte, hogy „ennek itt most véget vetünk, mert ez a kibaszott zongora lehangolódott”. A zenészek kedves-értetlenül pislogtak, mert ők nem tudták, mi történik, de mi igen. Előtört a kultúra.
Elküldtek bennünket inni a büfébe, de minthogy éjfél felé járt az óra, sokan inkább tértek nyugovóra, és bár nagyon jó volt az a két szám, amit még lenyomott a zenekar, mégiscsak kár volt ezért leállítatni a produkciót.

 

 

Másnap várt bennünket Karim Ziad Ifrikya nevű zenekara – a fesztivál legjobb koncertje. Felüdülés volt korban hatvanon innen lévő zenészeket és zenét hallani – ha az első nap a csendes, röghöz kötött örömről szólt, akkor a második a sugárzó, kísérletező életerőről. Még a zongorista David Aubaile hiányát sem érezhettük, aki nem kapott vízumot hazánkba – bizonyára azért, mert félelmetesen játszik. A zenekar legalábbis igen: elképesztő, hogy a berber hangzást hogyan lehet a francia és egyéb nyugati elemekkel úgy elegyíteni, hogy ne veszítse el a különlegességét, de alkalmas legyen a popularizálódásra.
Le voltam taglózva.
Erre jött zárásként Billy Cobham CultureMix nevű formációja, amire a protokolljegyesek is megérkeztek, hogy az első tíz perc után a büfében folytassák a jelenlétet. Ez volt az egyetlen alkalom a rendezvény ideje alatt, amikor a VIP és egyéb kiemelkedően fontos vendégek jelenlétükkel tisztelték meg a Szegedi Jazz Napokat. „Aki életében valaha foglalkozott már igényes zenével, az ismeri Cobham nevét” – mondta nekem egy hangtechnikus fiú a fesztivál előtti napokban, mikor ismertettem vele azon félelmeimet, hogy a környék nem lesz kíváncsi ilyen muzsikára. Neki is, nekem is igazam lett – a Garbarek-effektus, ami az előző évi jazznapokat jellemezte, ekkor volt a legérezhetőbb. Rengetegen voltak a koncerten - akik az előző hangversenyt nem méltatták figyelemre –, sokan nem a zene miatt, csak a tény kedvéért. A „láttam Billy Cobham-et, aki olyan világsztárokkal játszott együtt, Larry Coryell, Freddy Hubbard, Milt Jackson, Eumir Deodato, Ron Carter, Jore Farrell, Roberta Flack, Goorge Duke, John Scofield, Alphonso Johnson, Dexter Gordon, Benny Golson, Stan Getz, Jack Bruce, Count Basie, Gratetul Dead, Gil Evans, Zakir Hussain, Herbie Hancock, Peter Gabriel, Stanley Clarke, Bireli Lagrene, George Benson, McCoy Tyner vagy Kenny Baron.” miatt.
De Cobham ezzel a felállással nem azt a fogyasztóbarát jazz-rockot játszotta, amiről a nevét a legtöbben ismerik, hanem a fúziós zene progreszszív, befelé fordulásra késztető vonalát hozta. Profi, hibátlan, kreativitással teli, laboratóriumsteril előadás volt, de valamivel több lélek nem ártott volna.

 

 

A magyarkanizsai fesztivál után rosszul esett volna bármilyen lemezt hallgatni, ami jazz. Most hazamentem, és az első dolgom az volt, hogy meghallgassam azt, ami hiányzott. Nem az a lényeg, hogy Dresch, Lajkó vagy Babos Project, hanem az, hogy bár hasonló a fájdalom és az öröm, ami az afrikai, amerikai vagy magyar zenészt inspirálja, nem ugyanaz. Ahogy Jerry Ricks mondta, a mi zenénket jellemzi a táj átláthatósága, a hegedű meleg tónusai, a virtus – hol volt ez a Szegedi Jazz Napokon?