2014. október 31., péntek English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  6. szám - 2005. április 4.  --  Riport
Mesék és legendák közt Erdélyben
Sokat gondolunk Erdélyre mindnyájan. Azt hiszem, ezt bátorsággal kijelenthetem. Legtöbbünknek azonnal a politika és a külhoni magyarság jut eszébe, és az, hogy bármi történjék is ott, az a határ túloldalán van. A magyarországi többség nem ismeri a kinti társadalmi-gazdasági körülményeket, és az erdélyi emberek gondolkodásmódjáról semmit sem tudnak. A lenyűgöző tájat is csak képekről ismerik.
 
A Szent Anna tó télen.
 
Többször tapasztaltam, hogy a Román Köztársaság területén ismerőseim – akikkel ki tudja, hányszor jártunk már az ország különböző pontjain – attól tartottak, hogy belénk fognak kötni a helyiek. Sose történt meg, és én biztos vagyok benne, hogy nem is fog. Romániai utazásaim során néhány jellegzetességet már felfedeztem, bár nem állíthatom, hogy mindent tudok szomszédainkról. Először meglepő volt, hogy milyen rosszak az utak, hiszen a főútvonalakon is szinte csak tévedésből haladhatunk egy-két kilométert anélkül, hogy ne kelljen kátyúkat kerülgetnünk, ráadásul akkorákat, amekkorákat itthon csak ritkán láthatunk. Pedig eléggé hozzá szokhattunk a legújabb kori kátyúkhoz.
A románok vezetési stílusa is érdekes lehet a magyarországi magyar számára: a záróvonal nem létezik számukra, gondolkodás nélkül kihajtanak az ember elé, és a beláthatatlan szerpentineken is bátran előznek. A Balkán és a Meditteráneum találkozik itt a kormánykerékkel. A harmadik azonnal szembe tűnő jellemző, amit falvakban és nagyvárosokban egyaránt láthatunk, hogy nem különül el egymástól területileg a gazdagság és a szegénység. Teljesen megszokott náluk, hogy egy düledező gyárépület mellett egy vadonatúj szálloda áll, vagy egy roskadozó vityilló szomszédságában egy három szintes családi ház pompázik. Ami viszont talán a legfurcsább, hogy gyönyörű természeti értékeiket nem reklámozzák, csak az tudhatja, mi mindent rejt az ország, aki egy útikönyvvel a kezében közlekedik és megkérdezi több embertől is, hogy jó irányba halad-e.
 
Így rejtegeti kincseit a szegénység.
 
Februárban Sepsiszentgyörgyön jártam fotós barátaimmal, és mint mindig, most is magával ragadott a gyönyörű táj, amiből áradt a Föld gazdagsága és az emberek kedvessége, amit nem lehet összehasonlítani semmivel. A közel hetvenezres lakosú város, mely Kovászna megyéhez tartozik – ez volt egykor Háromszék –, Erdély délkeleti csücskében található, Brassótól közel harminc kilométerre. Innen gyönyörű helyekre látogathat el a természetet kedvelő ember, hiszen közel fekszik hozzá például a Szent Anna tó, illetve olyan települések, mint Kovászna vagy Kézdivásárhely. Jókai Mór Bálványosvár című regényében egy történetbe foglalva a térség számtalan legendáját leírja, mely kapcsolódik a keresztény és a pogány kultúrához egyaránt. Például Európa egyetlen vulkáni eredetű tavának keletkezéséhez több történet is kapcsolódik. Az egyik szerint két vetélkedő testvérpár élt a környéken. Egyikük egy idegentől elnyert egy gyönyörű hintót, melyet egyből meg is mutatott bátyjának. Fogadást kötöttek, hogy egy napon belül szebbet szerez a fivére, különben fele vára és birtokai a másikra szállnak. Az idősebb testvér jobbágyainak szűz leányai közül választott ki nyolcat, és őket fogta a hintója elé, és útra kelt a szomszédos várba. Amikor nem akartak elindulni a kocsi elé befogott szüzek, megostorozta a legszebb, elől állót, Annát, aki térdre rogyott és megátkozta a várat és annak urát. Az Isten pedig meghallotta az átkot és elsüllyesztette a gonosz gróf mindenét, így keletkezett a Szent Anna tó ott, ahol a megostorozott lány vére a földre hullt. A környék ma is zarándokhely, Anna-napkor a környék legnagyobb búcsúját tartják ott.
A közelben található a torjai Büdös hegy is, mely szintén Erdély egyik természeti ritkasága. Az elnevezés nem gúnyos, hiszen a hegy és a Büdös-barlang az onnan felszálló kéngőzről kapta a nevét, s hát a kén, lássuk be, nem liliom illatú . A barlang egy része beomlott, így csak kívülről érdemes megszemlélni, a kén maró szagának élményéért pedig nem is szükséges felmenni a kijelölt ösvényen, mivel az az egész környéken érezhető.
Februárban Sepsiszentgyörgyön jártam fotós barátaimmal, és mint mindig, most is magával ragadott a gyönyörű táj. Fotók: Bézi László.
 
Kovásznán is megtalálhatóak a vulkáni utóműködés jelei, például kénes gyógyvizet kóstolhat bárki, mely olyan sok szerves anyagot tartalmaz az ásványi alkotóelemeken kívül, hogy néhány napon belül megromlik, illetve megtekinthető ott a pokolsár is, ami iszapvulkán maradék. Kovásznán Mofetába is ellátogattunk, ahol átszámítva mindössze száz forintért negyed óráig állhattunk egy olyan teremben, ahol egy méteres magasság alatt – melyet piros zsinór is jelzett – a széndioxid koncentrációja meghaladta a kilencven százalékot. Az öngyújtó abban a pillanatban elaludt, mihelyst a kifeszített madzag magasságába ért. A Mofetákba általában mozgásszervi, érrendszeri betegségekben szenvedők járnak kúraszerűen, hiszen a túl sok széndioxid vérbőséget okoz. Emellett – egy kirakott plakát szerint – a nemi vágyat is tartósan felkelti mindössze nyolc kezelés, de mi csak egyszer jártunk ott.
A tulajdonos elmondta, hogy sajnos öngyilkossági szándékkal is betérnek hozzájuk, hiszen elég ha valaki lefekszik, néhányszor mélyet szippant a széndioxidból, és ha nem viszik ki azonnal a teremből, már nem lehet rajta segíteni. Mofeta a szűkebben vett hazában mindössze egy található, mégpedig a Mátrában, de ott kisebb töménységben tör fel a föld mélyéről a gáz.
A térség legismertebb hegye a Bucsecs, mely síparadicsomként számtalan embert vonz télen a környékre. A környék városai kedvesen szépek, rendezett környezet fogadja a turistákat. Ez a kis túra olyan, mintha az ember egy másik országba tévedne hirtelen. A hegy közelében fekvő egyik településről egy névtelen úton haladva az ember eljuthat egy gejzírhez is, ami februárban természetesen egy körülbelül hat méter magas jéghegy volt, melynek tetején víz spriccelt ki. A ritka természeti jelenséget, ezt a kis erdélyi Izlandot semmilyen tábla nem jelzi, bár egyébként is jellemző az egész országra, hogy maximum románul írnak ki bármit is, de sok esetben egyszerűen sehogy.
A kint töltött egy hét alatt eljutottunk Kézdivásárhelyre is, mely rendkívüli főteréről is ismert. Onnan nyílnak a védett udvarterek, melyek kis, zegzugos utcácskákat rejtenek. Tele történelemmel, tele magyarsággal. A Céhtörténeti Múzeumban is éreztük, hogy az itt élőknek menynyire fontos a magyarságuk. Külön termekben mutatták be az egykor működő céhek történetét, tárgyi emlékeit, például céhpecséteket, szerszámokat, termékeket. Az egyik tárolóban is egy hivatalos, a céhvel kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazó vastag könyv volt látható, ami még nem lenne különös. Az viszont igen, hogy hol volt nyitva: 1848-49-nél.
Hát ennyi volt az üzenet.
Aki hallja, adja át.
Varga Anna
 
 
 
Bezár