2014. november 29., szombat English version
Hírek  --  Archívum  --  2005  --  6. szám - 2005. április 4.  --  Sport
Ehhez a pályához szerencse is kell
Húsvét hétfőn Szeged vendége volt Vitray Tamás. A Kossuth-díjas sportriporterrel diákéveiről, valamint több mint négy évtizedes televíziós pályafutásáról beszélgettünk.
 
Ebben a mesterségben nincsenek igazán írott szabályok. Fotó: Segesvári Csaba
 
Vitray úr, a mai fiatalok számára már természetes, hogy angolul tanulnak. Ön miért angolszakra jelentkezett akkor, amikor a legtöbben az oroszt beszélték első idegen nyelvként?
– A mi gimnáziumi évfolyamunk volt az utolsó, akiknek nem kellett oroszt tanulniuk. A Kölcsey gimnáziumban angolul érettségiztem, ennek ellenére semmi szándékom nem volt angolszakra jelentkezni. Színházi rendező szerettem volna lenni, csak az utolsó rostán kibuktam. Ez volt az első évben. Akkor azt mondta Major Tamás, aki zsűritag volt, hogy menjek el egy évre színházhoz tanulni, és, ha visszajövök, biztos, hogy szerencsém lesz, mert értelmes fiatalember vagyok. Elmentem a mostani Vígszínházba, amit akkor Magyar Néphadsereg Színházának hívtak, és ott lettem zsinóros díszletmunkás egy évre. Ezután megint jelentkeztem a Színművészetire, ahol dramaturgnak már felvettek volna, csak annak nem mentem el. Igen ám de akkor már a huszadik életévemben voltam, és besoroztak volna katonának, úgyhogy mindenféleképpen el kellett mennem valamilyen felsőoktatási intézménybe tanulni, ezért jelentkeztem angolszakra, az Idegen Nyelvek Főiskolájára. Sajnos ez a főiskola nagyon rövid életű volt, így az utolsó évfolyam már az ELTE-n fejezte be. Elvégeztem egy évet, majd ismét jelentkeztem a Színművészetire, és színésznek fel is vettek volna, de nem vállaltam.
Így sok év távlatából bánja már, hogy végül nem sikerült bejutnia?
– Egyáltalán nem. Sőt boldog lehetek, hogy nem sikerült, mert azt gondolom, hogy lehetett volna belőlem egy közepesnél jobb, vagy mondjuk jó színházi rendező, de azért az mégsem ugyanaz.
Milyen, a későbbi életét is meghatározó élmények érték egyetemi évek alatt?
– Nehéz megmondani. Az Idegen Nyelvek Főiskolája nagyon jó iskola volt, a heti harminchat órából mintegy harminc angol nyelven zajlott a második évtől kezdve. Szakmailag tehát rendkívül erős iskola volt, de ennek ellenére azon kívül, hogy barátságok köttettek, valamint, hogy az első feleségemet ott ismertem meg, igazán meghatározó élményeim nem voltak.
1958. augusztus 5-én állt először kamera előtt sporteseményen. Van-e olyan sportoló, vagy más híres személy, akivel mindenféleképpen szeretett volna interjút készíteni pályafutása során, ha adódott volna rá lehetőség, ám különböző okok miatt mégsem sikerült?
– Egy kezdőnek nem lehetnek tervei. Nem is voltak terveim, hanem azt tettem, amire felkértek, amivel megbíztak. Eleinte kizárólag a sporthoz voltam kötve. Később, ha egy riportalannyal angolul kellett beszélni, akkor engem kerestek meg, így szép csendben elterjedt rólam, hogy nem vagyok ügyetlen.
Készített-e olyan interjút, amelyre azért emlékszik vissza szívesen, mert attól a riportalanyától sok mindent tanult?
– Ilyen rengeteg volt. Ez a kérdés inkább abból a szempontból érdekes, hogy milyen sokat segít néha az embernek, amit a sors felkínál. Az első igazán komoly, önálló interjúm 1958-ban egy húszperces beszélgetés volt Péter János egykori református püspökkel, aki később külügyminiszter, majd a magyar ENSZ misszió vezetője lett. Mi tagadás, akkor már tudtam mi ez a mesterség, kellőképpen be voltam gyulladva, hiszen ez mégiscsak egy komoly dolog volt. Eléggé készültem, de mégis izgultam. A rendező azt találta ki, hogy ülünk egy klubban, és egy ponton majd bejön egy hölgy, és hoz be kávét vagy teát. Az is volt a műsor címe, hogy a Televízió Klubja. Egyszer csak az interjú közben megjelent ez az ifjú hölgy, és én udvariasan felálltam, hogy levegyem a tálcáról a teát, és nyújtottam az interjúalany felé, aki szigorú tekintetű, szemüveges ember volt. Addig minden egy kicsit mereven ment, én is be voltam gyulladva. Ahogy nyújtottan felé a teát, annyira remegett a kezem, hogy elkezdett csilingelni a kanál a csészealjon. Szabályosan muzsikált, biztos, hogy a mikrofonba is behallatszott. Ettől ő is elmosolyodott, én meg kifejezetten elnevettem magam, onnantól kezdve egyszer csak feloldódott a beszélgetés. Ma is az a véleményem, hogy az ember sohase tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, igenis le kell reagálni. Ezt azért mesélem el, hogy lássa, mindenhez nagy szerencse kell. Ebben a mesterségben nincsenek igazán írott szabályok, az emberben van hozzá készség, de gyakorlatot csak úgy tud szerezni, ha jelenségeket észrevesz akár a saját tevékenységében, akár abban, amit más tesz. Ez olyasmi volt, ami számomra bizonyos fokig egy titkot megfejtett, tehát, hogy a véletlen mennyire fontos szerepet játszhat, és mennyit segíthet sokszor.
Mi volt a legsportszerűbb jelenet, amit kommentátorként látott? Volt-e olyan eset, ami még önt is meglepte?
– 1963 novemberében életemben először jártam Londonban, és akkor voltam életemben először a Wembleyben is, ahol a világválogatott játszott az angolokkal a szövetség 90 éves fennállásának alkalmából. A mérkőzést az angolok nyerték 2-1-re de ennek nem volt jelentősége. Amikor vége volt a találkozónak, akkor a győztes angol csapat felsorakozott, és megtapsolta a vesztes csapatot, amikor azok mentek le az öltözőbe. Ez engem meg is lepett, de azt mondtam magamnak, hogy biztos azért történt úgy, mert a hírességekkel teli világválogatott volt az ellenfél. Később, amikor bajnoki- vagy kupameccseket közvetítettem Angliában, láttam, hogy azokon is szokás volt, hogy a vesztest megtapsolták, de sajnos erről leszoktak.
–  A televíziózás, elsősorban a kereskedelmi tévécsatornák megjelenésével jelentősen megváltozott az elmúlt évek során. Ön azonban meg tudott maradni annak az értéket képviselő, jó értelemben vett régi vágású televíziósnak, aki korábban is volt. Hogyan?
– Azt szoktam mondani, hogy öreg kutya ne tanuljon új kunsztokat. Ahhoz, ami a kereskedelmi televíziózás igénye, én már nem voltam elég fiatal, tehát a fizető közönséget, a jelre tapsoló közönséget, a súgógépet, és sok minden egyebet én már nem tudtam megszokni.
Dobos Tamás
Bezár