2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2009  --  11. szám - 2009. november 9.  --  Fókusz
Üze­net kis pi­ros lap­to­pom­nak
Címkék: FókuszTárca

Az em­ber azt gon­dol­ja, gond­ta­lan. Is­mer­jük je­le­nünk ál­dá­sos köz­he­lye­it, mi­cso­da ado­má­nya a sors­nak, hogy im­már nem – vagy csak igen ne­he­zen – tu­dunk el­vesz­ni, nem – va­gyis a ré­gi fo­gal­ma­ink sze­rint nem – tu­dunk el­kés­ni, mert ha el is kés­nénk va­la­hon­nan, a te­le­fo­nunk­kal úgy­is elő­re tu­dunk men­te­ge­tőz­ni. Az in­for­má­ci­ós tech­ni­ka vív­má­nyai vis­­sza­me­nő­leg is, ha nem is te­szik ér­tel­met­len­né, de más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zik a drá­ma­iro­da­lom nagy konf­lik­tu­sa­it. Men­­nyi­vel egy­sze­rűbb lett vol­na pél­dá­ul Jú­lia dol­ga, ha nem egy las­sú lá­bú hír­nök­kel, de egy für­ge SMS-sel üzent vol­na a mes­­sze buj­dok­ló Ró­me­ó­nak: „Ne ijedj meg, csak tet­szhalok”? Men­­nyi­vel egy­sze­rűb­ben ki­is­mer­te a meg­té­vesz­tett Oronte a csa­lárd Tartuffe-öt, ha az inter­neten rá­ke­res­ve meg­ta­lál­ja ad­di­gi gaz­tet­te­it? Eb­ből a szem­pont­ból még min­dig a le­vél­re­gé­nyek tűn­nek a vi­lág­iro­da­lom kom­mu­ni­ká­ció­el­mé­le­ti szem­pont­ból ma is ele­ven al­ko­tá­sa­i­nak, no­ha az a ren­ge­teg idő – oly­kor na­pok! – amik el­tel­tek a le­vél meg­írá­sa és kéz­be­sí­té­se kö­zött, még­is­csak a mi se­bes ko­runk elő­nye­i­re és szép­sé­ge­i­re em­lé­kez­tet­nek. Ar­ról már nem is be­szél­ve, hogy sze­gény ele­ink­nek mi­cso­da meg­pró­bál­ta­tás le­he­tett hos­­szabb írá­so­kat a szö­veg­szer­kesz­tő ál­dá­sos ado­má­nya nél­kül meg­al­kot­ni­uk, szo­mo­rú­an be­le­szo­rít­va a lin­ear­itás sa­tu­já­ba, min­dig csak elő­re és elő­re, so­ha­sem át­ír­va a sza­va­kat.
Ó, bol­dog, el­ké­nyez­te­tett, ön­telt gyer­me­ke vol­tam én is a ko­rom­nak egé­szen ad­dig, amíg nem­rég egy reg­gel ar­ra kel­lett döb­ben­nem, hogy a kis pi­ros lap­to­pom csak vak­sin pis­log rám vis­­sza, ami­kor ide­ges gomb­nyo­más­ok­kal pró­bá­lom vis­­sza­le­hel­ni be­le az éle­tet, hogy leg­alább azt a pár ol­dalt ad­ja ne­kem vis­­sza, amik az el­múlt na­pok mun­kái voltak… Olyan kön­­nyű azt hin­ni, nem is a gé­pe­ink gyor­sak, ha­nem mi ma­gunk, hogy a nyom, amit vir­tu­á­li­san ha­gyunk ma­gunk mö­gött, olyan gond nél­kül hoz­zá­fér­he­tő. És most – ta­lán na­po­kig! – el­vá­laszt­va kis pi­ros lap­to­pom­tól, szo­mor­kod­ha­tok, mint egy szen­ti­men­tá­lis le­vél­re­gény ma­gá­nyos hő­se, aki egy an­zik­szot, egy SMS-t sem kap­hat a tá­vol­lé­vő­től, va­jon csak tet­szhal-e?

Turi Tí­mea

Bezár