Mert ezt így hívják
A drapp garbót és a zakót felismerem.
Anyám ezt a képet mutatta.
Kezében cigarettát tartott,
asztalán kávéfoltos papírlapok, kósza könyvek.
Anyám ölében üldögélt, mert, hogy ő az anyám,
a garbóst pedig a nagyapámnak hívják.
Az óvodában én is megtanultam:
a játszótérnek mindenhez köze van,
a mászókának, a libikókának meg főleg.
Nagyapám rétet képzelt játszótér helyett, mászókának meg fákat,
a libikókával nem foglalkozott, (mindegy merre dől a mérleg).
Képeslapot csinált az anyámnak.
Óvodát a rétből. Játszóteret a hétköznapokból.
A gyereknek gyereket. Férfinak asszonyt az anyámból.
Pontosabban kéket és sárgát a szavakból,
hiszen az óvodában mindig azt mondták:
az ég kék, a nap meg mondjuk úgy sárga.
Ez a vég és a kezdet.
A rétet most nagyapámnak képzelem el,
a gyereket játszótérnek, a mászókát meg fának,
melyre kék és sárga betűkkel van írva:
drapp garbóban és zakóban üldögélt
kezében cigarettát tartva.
Otthon ebédeltünk
Te mandula bort hoztál.
Mi szürcsölgettük.
A lombok nagyokat sóhajtottak,
csak pisálni álltunk fel néha.
Azt mondják, itt lehet a legmesszebb.
Szemeinket a csend üvegszerűvé tette,
nem hallottunk szavakat,
csak egymásból merítettünk néhány
mondatot, hogy jól van.
Néha az eget figyeltük,
csak itt tudnak így körözni a felhők.
A karosszék bükkfából készült,
és recsegett alattunk.
Mindeközben mi a malacokról beszélgettünk,
amelyek lassan úgy ebédelnek, mint mi.
A melegtől elfáradt a szájunk,
fogaink poros terítőt írtak le.
Nehéz volt a beszéd, s könnyű a hallgatás.
Egy tucat éjjeli bagoly szállt a vállunkra.
Itt mindig nappal van, ők tudták,
huhogták, bölcsebbek ők nálunk.
Mi feltámadást reméltünk két korty között,
olyat, mely után szemeinkkel hangokat
látunk majd, mely után a csend a hátsó
ülésen marad.
A melegtől elfáradt a szájunk,
fogaink poros terítőt írtak le.
Nehéz volt a beszéd, te mandulabort hoztál,
és mi a malacokról beszélgettünk, amelyek
lassan úgy ebédelnek, mint mi.