Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A köl­tők hü­lyék. Mind­egyik a ma­ga mód­ján, de mind­egyik ugyan­an­­nyi­ra. Tud­tam ezt én is, ami­kor meg­is­mer­tem, és a lány is, ami­kor ő en­gem. De nem mond­tuk ki.
Az­zal jött, hogy ol­vas­ta a ver­se­im az egye­te­mi lap­ban, meg hogy amúgy is van kö­zös óránk, és mit szól­nék, sze­ret­ne ki­csit job­ban meg­is­mer­ni, de ész­re­vet­tem-e, hogy ő is ott ül azon az órán, ahogy én. Biz­tos hü­lye vol­tam már ak­kor is, s bár már na­gyon an­nak tar­tot­tam ma­gam, még nem vol­tam az, vagy leg­alább­is nem kel­lő­képp. Köl­tő sem, de ír­tam ver­se­ket, ne­ki tet­szet­tek, és ne­kem is, fő­leg, hogy egy ilyen jó csaj ol­vas­sa őket. Hogy­ne lett vol­na ked­vem is­mer­ked­ni, és bár nem vet­tem ész­re a nagy­elő­adó­ban, azt mond­tam per­sze, lát­ta­lak, be­ug­rik az ar­cod. Nem sze­ren­csés ha­zug­ság­gal in­dí­ta­ni, mu­ter nők­lapjáiban is meg­ír­ták, ké­sőbb os­to­roz­tam is ma­gam mint a val­lá­si fa­na­ti­ku­sok, hogy mért nem vet­tem ész­re, leg­alább óra előtt vagy után, és ak­kor nem kel­lett vol­na ne­ga­tív ener­gi­á­val meg­ad­ni a kez­dő­lö­kést.
Meg is be­szél­tük, hogy es­te nyolc­kor a Nyu­gi­ban, nem a leg­ro­man­ti­ku­sabb, de va­la­mi me­leg­szend­vics van, meg pia fő­leg, meg szep­tem­ber vé­ge, meg szor­gal­mi idő­szak, ami (mint tud­juk) egyen­lő a sza­bad­ság­gal. Az utol­só­kat ver­gőd­te a nyár, úgy­hogy egy eny­he éj­sza­ká­ba csúsz­tunk be­le, kis­sé kó­tya­go­san, de ol­dott nyelv­vel esz­mét ad­va-vé­ve iro­da­lom­ról, nép­mű­vé­szet­ről (mert ő is nép­tán­colt, ahogy én), élet­ről, Is­ten­ről, csu­pa ilyen kön­­nyű té­má­ról. Még ak­kor es­te volt ha­za­kí­sé­rés, aranyoskodás, ké­sőbb, mi­kor rend­sze­re­sen; kézen­fogás, első-csók, másodikc­sók, har­madikc­sók, és így to­vább, a já­rás kü­lön­bö­ző sza­ka­szai meg stá­di­u­mai.
Mi­kor már fél éve; egy dél­után hí­vott, jöj­jek, gond van. Jöt­tem. A gond, mond­ta, mi­kor a vil­la­mos ki­kö­pött, hogy hü­lye vagy. Én ezt tud­tam, mond­tam, de azt hit­tem, te is, ez len­ne a gond? Nem úgy, ha­nem vak, ezt már or­dí­tot­ta, és hogy van egy srác, aki nem én va­gyok, de sze­re­ti őt, és vi­szon­zás van. És mi­vel így tud­tam meg, de nem így kel­lett vol­na, ha nem len­nék vak, így az lesz a leg­jobb, ha el­fe­lejt­jük egy­mást. Sze­ret­te­lek, de már nem, más lép a he­lyed­re, ilyen egy­sze­rű, tu­dod te, ez az élet rend­je, és at­tól még ol­va­som és sze­re­tem a ver­se­id per­sze; ezt is mond­ta a vé­gén. Nem sze­ret­he­ted, mond­tam én, mert most mond­tad, hogy nem sze­retsz, és a ver­se­im is én va­gyok.
A köl­tők hü­lyék. Mind­egyik a ma­ga mód­ján, de mind­egyik ugyan­an­­nyi­ra. Tud­tam ezt én is, ami­kor meg­is­mer­tem, és a lány is, ami­kor ő en­gem. De nem mond­tuk ki.