Nyitva az égbolt
Vas-szín ablakain túl
ma mégsem ücsörög senki.
Csak egy vendég ül
magában a kávéház
elhagyott, füstös szegletén.
Kopott asztalán
néhány körözött kenyér
és a kávéscsésze mellett
papírlap pihen.
Sárgás és gyűrött, rajta
tintapacás, kósza szavak,
áthúzott sorok.
A vendég kezében toll,
ujjai közt cigaretta.
Ünneplőben van.
Nyakán kihajtott, fehér
gallér, zakója, nadrágja
tiszta és sima.
Olcsó öve, mint kígyó
tekeredik át derekán.
Dús haja rövid,
bajusza telt hernyóként
simul szét a szája fölött.
Magas homlokán
ráncok hullámzanak át,
ha a papír fölé hajol.
Barna szemei
búsak, mégis kamaszos
fénnyel, reménykedve égnek.
Lassan hátradől,
a hamutálba nyomja
elszívott cigarettáját,
töltőtollát a
papiros mellé rakja.
Felemeli tekintetét.
Az ablakokat
bámulja mereven, majd
tűnődve maga elé néz.
Szeme felcsillan.
Karcsú tolla után nyúl
és egy fehér, tiszta ívet
tesz az asztalra.
Előredőlve ír rá
egy szót, majd kiegyenesedik.
Halvány mosolya
simogatja a tintát.
Csibész szemei pislognak.
Újra meg újra
előredől és megint
átolvassa azt az egy szót.
Lerakja tollát,
feláll, kezébe veszi
a papírlapot, s mint aki
szavalni akar
maga elé tartja azt.
De a torkán akad a szó.
Most veszi észre,
hogy nincsen egy vendég sem,
a pincérek sincsenek itt.
Nem lesz ma ünnep.
Csak ő vette fel legszebb
ruháját, amit megőrzött
erre a napra.
Nincs kinek elmondani
köszöntő versét sem,
amit szívébe ültetett
rég, mint gyémántot.
Lesüti szemét,
hétrét hajtja a lapot,
a szíve fölé dugja,
belső zsebébe.
Felveszi kabátját és
kalapját, aztán elindul
egy fényes üveg-
ajtó felé. Lassan lép,
szemét a földre szegezve.
Az ablakokból,
mint fülkéből indulnak
utána tükörképei.
Egy anya jut még
eszébe, aki most egy
padláson ruhát tereget,
valahol messze…
Zárva az égbolt
Kilépett és homokos,
szomorú, vizes síkra ért,
hát okosan
biccentett fejével és
szétnézett könnyedén, aztán
elindult a vas-
út állomás fényei
felé.