Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Já­ték

Gu­rul a lab­da, sza­lad a gye­rek ki a gyep­re,
ne­vet a paj­tás, új haj­tást nyit a cser­je,
ki­te­ke­red­ve kö­rül­öle­li egy kacs,
mint ka­masz­lány haj­la­tá­ban meg­bú­vó pa­macs
olyan já­té­ko­sa mo­co­rog az in­ge­rek­re:
üveg­pör­getős bu­lik­ban a fin­gerekre,
ujj­be­gyek­re,
amik le­ta­po­gat­ják.
A vak zon­go­ris­ta is így ír­hat kot­tát:
fe­ke­te-fe­hér, ma­gas és mély,
a já­ték min­den­kit meg­moz­gat va­la­mi­ért;
mert fel­té­pi a le­ta­padt ösz­tö­nö­ket.
Ket­ten már ki le­het öt­le­ni egy szös­­sze­ne­tet
vagy egye­dül is, az unal­mat űz­ve:
elöl a cér­na, a tű­be fűz­ve
és hasz­na is van, mert ma­ra­dan­dó szü­le­tik.
A száj sar­ká­ban meg­bú­vó gör­bü­let itt
meg­szű­nik big­­gyed­ni és mo­sol­­lyá ke­re­ked.
Ez az amit nem fe­lej­te­nek a gye­re­kek:
han­go­san púz­nak, öt­le­te­ik van­nak,
gát­lá­sok nél­kül rúg­ják a fal­nak
a lab­dát és hagy­ják hogy pat­tog­jon.
Mi meg kész­te­tést ér­zünk, hogy min­dig kap­kod­junk.