A fény szimbolizmusa az irodalomban és a képzőművészetben (a felvilágosodás koráig)

Az előadás teológiai szempontokat is figyelembe véve röviden áttekinti a fény szimbolizmusának korai történetét. Korántsem azonos mértékben, de ezek mindegyike megjelenik a későbbi korokban is. A keresztény Európában jellemző volt a fénynek (Napnak) Krisztushoz való kapcsolása, az ő legfőbb attribútuma vagy metaforája lett. A gótikus építészet ideológiai alapja a templomok orientálásában is kifejezésre jutó fénymisztika volt. Purgatórium nappali és éjszakai jeleneteinek leírásakor Dante maximálisan kihasználta a fény közhasználatban is ismertté vált teológiai jelentését.

Fény/Nap Isten néhány relációja a régi korokban.

Kultusz, imádás (latria) vagy tisztelet (dulia) illeti meg?

Fény (Nap) teremtő Isten: Egyiptom (Ehnaton naphimnusza)
Komplementer dualitás „erősebbik” része: Jin-Jang
Isten teljhatalmának eszköze: Biblia (világosság ↔ Nap!) +
Legértékesebb kapcsolat látás érzéke és a látszás (idea) képessége között (Platón) +

Keresztény és hermetikus/mágikus irányzatok:

Fény és kozmosz (2-17. század): Hermetika, neoplatonizmus (Iustinus naphimnusza), reneszánsz (Ficino, Kopernikusz, Campanella, Napállam)
Gótika (12-13. század: Saint-Denis székesegyház (fénymisztika), szent Ferenc (Naphimnusz), Dante (Purgatorium)
Imago Christi (15-16. század): Grünewald, Dürer, Michelangelo

Ezen túlmenően egy másik vonulat is markánsan megjelent a szellemi életben: a számos hermetikus és mágikus elemet is magába olvasztó neoplatonikus irányzat két korszakban is meghatározóvá vált. Először a görög szellemi befolyás alatti területeken a 2-5. században, majd az itáliai (Firenze) reneszánsz idején. Ez utóbbi morálfilozófiai alapú szemlélete segítette a napközpontú világkép kialakulását.

Különböző ókori hagyományokra nyúlik vissza Krisztus Sol Invictus, Sol Iustitiae, Héliosz Pantokrátor, illetve Apolló-istenként való ábrázolása (Sixtus-kápolna).