Sajátos módon kezdődött szerdán Szegeden a Thealter. A Dugonics térre tervezett utcaszínház idejére az illetékesek elfelejtették kikapcsolni a szökőkút zenéjét. Így hosszas toporgás, telefonálgatás után a szentesi HMG műhely sorsába beletörődve, palotással kísérve kezdte produkcióját. De addigra már a JATE Klubban lezajlott az Ekisfeszt megnyitója is.
Nagyon vártam a debreceni KonzervArtaudrium előadását, hogyne vártam volna egy olyan társulattól, akik Antonin Artaud nevét építik be a színházi műhely nevébe. Ráadásul nyitó előadása volt egy fesztiválnak, részfesztiválnak, ahol képet kaphatunk a hazai egyetemi színjátszás helyzetéről. Nos a várakozás továbbra is várakozás marad, mert az Induló bizony nem hagyott mély nyomokat bennem. Vagyis dehogynem. De ezek a nyomok inkább fájdalmasak, mint emlékezetesek. Adott egy koncepció, hat színész tárgyakkal és színjátékkal improvizál három jeleneten át, mintegy folyamatában világít rá életünk apró-cseprő dolgaira, az idegesítő rítusokra és gesztusokra. Mindezzel nem lett volna semmi bajom, ha az egész előadást nem kísérte volna végig a bosszantó ötlettelenség, a bántó sztereotípiák sora és a színészi képességek teljes hiánya. Az ötlettelenséget nyilván a rendező is látta, mert a jeleneteket csak jelentős késéssel engedte tovább, így a tervezett ötven perc helyett legalább hetven percig „élvezhettük” a hosszúra nyúlt improvizációt. A végére a húsz néző fele ellógott. Sajnálhatják, mert így nem tudták meg, hogy a gondosan felépített cselekményszál (gyermekkor, felnőttkor és az öregség) hová vezet. Nem kívánok olyan idős éveket a fiatal színészeknek, amilyet ők elénk tártak játékukkal. Miszerint az öregembereknek fáj a derekuk, lassan mozognak, fröccsöt isznak, és furcsa, elkeseredett arcot vágnak. Egyébként meg gyógyszerfaló zombik.
Marad a várakozás…
KonzervArtaudrium Színházi Műhely (Debrecen): Induló
Petró János
