Kézzelfogható a szeretet, amerre jár: ez Szegeden is érezhető volt, amikor Törőcsik Mari a Szegedi Tudományegyetem Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítványa díjait adta át június 29-én a TIK kongresszusi termében. A Nemzet Színésze az ünnepség előtt válaszolt lapunk kérdéseire.
– Hogyan fogadta a díjátadóra való felkérést?
– Kicsit meglepődtem. Nem szoktam már vállalni semmit, azért se, mert nagyon távol élek, Szegedtől is, az osztrák határon, most Pesten is keveset vállaltam. Nem akarok olyannak látszani, aki csak azért is szépet és jót akar mondani, de a nagy múltú szegedi egyetemet én nagyon nagyra értékelem. Nekem a szívem csücske Szent-Györgyi Albert, mikor a televízióban több mint kilencvenévesen láttam őt nyilatkozni, azt mondtam, hogy hozzá feleségül mennék, olyan tökéletesen maradt olyannak, amilyennek fiatalon képzeltem el. A tudományt pedig szeretem, becsülöm és tisztelem, és ha megtisztelnek azzal, hogy úgy gondolják, jó, ha én adok át egy díjat, akkor azt szívesen teszem.
Fotó: SZEGY
– Szó is van arról mostanság, hogy felvegye-e az egyetem Szent-Györgyi nevét.
– Ez szép dolog lenne, mert ez egy olyan név, amit soha nem kellene változtatni, ami minden korban maradhat.
– Hogyan látja, mennyiben más ma a pályakezdők helyzete, mint régebben?
– Minden szakmában valószínűleg máshogy, de én a saját szakmámat, a színészetet ismerem. Bonyolult ez a kérdés. Részint sajnálom őket, mert nincs idő; különösen egy olyan szakma, mint a színészet, azonnali sikert kíván. Ezenkívül pedig mégis nagy dolog, hogy most már, remélem, mindenki megengedheti magának, hogy egy-két világnyelvet beszéljen, így nyitva áll előttük a kapu. Én, ha ma csinálnám a Körhintát, talán kettéharapnám a világot. Az, hogy szabadon létezhet az ember, mindenféleképpen sokat jelent, de azt is észreveszem, hogy a pénz diktátuma milyen nagy, legalábbis a művészeti szakmában; nem tudom, hogy a tudományban ez hogy van. Mindenesetre minden szépet és jót kívánok. Amíg fiatal az ember, addig az a kötelessége, hogy minden nehézséget le akarjon győzni.
– És ez később változik?
– Nézze, mindig akarni kell jobbnak lenni. Ez biztos. De hetvenéves kor után, legalábbis én úgy vagyok vele, jobban szeretem magam körül a csendet. Most is nagyon aktívan élek, mert bár negyven éves koromig egy teát nem csináltam meg, most olyan aktívan főzök, mintha Shakespeare-t próbálnék. Nagyon aktívan élek, de nagyon érzékeny mesternek kell már hozzám nyúlnia, hogy elhiggyem, még kell nekem kilépnem. Talán szerénység ez, de az is lehet, hogy nagyképűség, ha azt gondolom, nem kell mindenáron kilépni, csak amíg érzem, hogy van bennem olyan erő.
– Pedig ma is megtalálják, felfedezik maguknak a fiatal rendezők.
– Örülök annak, hogy sok mester kijutott nekem, nagyon kevés színész van talán a világon is, akinek ennyi jó mestere volt. De én elmentem a beregszásziakhoz is, hogy be tudok-e lépni még egy műhelymunkába, elmentem Schilling Árpádhoz is, ahol kiültem a nézőtér közepébe, és tükörben néztük magunkat a közönséggel együtt. Most is lejött egy rendező meglátogatni Velemen, hogy elhitesse velem, lehetséges az Amalfi hercegnőben, negyvenkét kilóval, akkor már hetvennégy évesen, nőként eljátszanom egy életerős férfi főszerepet. Mondtam, hogy mehetünk fejjel a falnak. De mégis megkérdeztem, hogy gondolja ezt, és ekkor nagyon levett a lábamról, mert azt mondta, hogy az én agyamra van szüksége. Hát akkor mit mondjak? Azt mondtam, jól van.
– A mostani rendezőknek a színházról való gondolkodása különbözik a régebbiektől?
– Én nem nagyon szeretem az ötletszínházakat, a csak-azért-is-újítsunk-ot. Én a tiszta gondolkodást szeretem. És akikkel én eddig dolgoztam, azok tisztán gondolkoznak. Schillinggel is nagyon jó volt a munka, amíg a szöveggel dolgoztunk. Én nem értettem egyet azzal, hogy kiültünk a nézőtérre, és hogy tükörben néztük magunkat, nem is ment sokáig a darab. Még nevetve azt is megkérdeztem: ez az imázsához kell még? Mert különben őrült tisztán gondolkodott a műről. De ez az ő színháza volt, és én akkor nem ellenkezem.
Turi Tímea
