Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nem le­het elég­szer em­lé­kez­ni – ahogy már e ha­sá­bo­kon is tet­tük, ta­lán nem is egy­szer – az Ady tér ré­gi sport­pá­lyá­ját öve­ző, vala­ha­volt be­ton­ke­rí­tés­re. Nem le­het elég­szer, mert hát egy új­szü­lött­nek min­den tár­ca új, és e ha­sá­bo­kon sem árt em­lé­kez­tet­nünk ma­gun­kat az új ol­va­sók­ra, mert aki elég rég kop­tat­ja ugyan­azo­kat az egye­te­mi lép­cső­ket, hir­te­len azon kap­hat­ja ma­gát, hogy a szem­be­jö­vő ar­cok egy­re is­me­ret­le­neb­bek. Ta­lán csak az ETR-rel és a ta­nul­má­nyi osz­tá­lyok­kal va­ló har­cok ma­rad­nak vál­to­zat­la­nok, el­ka­pott be­széd­fosz­lá­nyok a fo­lyo­són, de ezek­ről be­szél­ni most olyan mes­­szi­re ve­zet­ne. Most ma­rad­junk az Ady tér­nél, pon­to­sab­ban an­nak ré­gi éle­té­nél, ami­kor még sport­pá­lya volt, és va­la­ki a be­ton­ke­rí­té­sé­re pin­gál­ta: „nincs töb­bé ma­gány”.
Min­den­eset­re aki nem a Du­go­nics té­ri épü­let la­bi­rin­tus­ban, ha­nem már az új – és egy­re ke­vés­bé új, mert egy­re in­kább meg­szo­kott – Ady té­ri könyv­tár­ban szo­ci­a­li­zá­ló­dott könyv­tár­hasz­ná­ló­nak, az más vá­ros­ban is a tá­gas, sza­bad­pol­cos könyv­tá­ra­kat ke­re­si. Bu­da­pes­ten pél­dá­ul bár OSZK-ban min­den meg­van, mint egy Borges-nov­el­lában, de a Sza­bó Er­vin­ből köl­csö­nö­zi is le­het, sőt, még a na­gyob­bacs­ka tás­kát is be le­het vin­ni az ol­va­só­tér­be. A mi­nap, ami­kor mi is a köz­pon­ti könyv­tár fe­lé vet­tük az utun­kat, nem tud­tunk nem gon­dol­ni ar­ra, ami­ről mos­tan­ság olyan so­kat ír­nak, ar­ról, hogy elég meg­fe­le­lő ne­vet vi­sel-e a könyv­tár. Már­mint, ha jól ért­jük a vo­nat­ko­zó cik­ke­ket, ide­o­ló­gi­a­i­lag. Mert­hogy Sza­bó Er­vin, aki­nek a ne­vét in­kább az ol­va­só­je­gyünk­ről is­mer­jük, mint írá­sa­i­nak cím­ol­da­la­i­ról, ez a Ta­nács­köz­tár­sa­ság előtt meg­halt em­ber, aki töb­bek kö­zött ki­épí­tet­te a fő­vá­ro­si könyv­tár fi­ók­há­ló­za­tát, hát hogy ő ilyen, uram­bo­csá, mik van­nak, bal­ol­da­li volt. A kér­dés­sel még vi­tat­koz­ni is zse­náns, ám ez az egész ar­ra még­is­csak fel­hív­ja a fi­gyel­met, hogy mennyi­re ne­he­zen – érts­d: nem – tu­dunk meg­ítél­ni tő­lünk im­már tá­vol eső fo­lya­ma­to­kat, hogy a je­len­be­li le­egy­sze­rű­sí­té­se­ket ho­gyan ve­tít­jük vis­­sza vé­sze­sen a múlt­ba.
Pél­dá­ul ott van az a kü­lö­nö­sen ked­ves könyv­tá­ros fiú a „fővárosi-sz­abóervin” fo­lyó­irat-ol­va­só­já­ban. Ha hoz­zá­lé­pünk és, te­szem azt, a Tisza­táj 1956-os év­fo­lya­mát sze­ret­nénk ki­kér­ni tő­le a rak­tár­ból, ak­kor szin­te ha­ve­ri se­gí­tő­kész­ség­gel köz­li ve­lünk, hogy az év­fo­lya­mot szí­ve­sen ki­ad­ja, bár úgy lát­ja, cson­ka. De hát en­nek va­ló­szí­nű­leg nem a könyv­tár az oka, ha­nem a meg­je­le­nés éve, ami­kor, ugye, és most szó sze­rin­ti idé­zet kö­vet­ke­zik: tör­tén­tek gu­ban­cok. Csak így: gu­ban­cok. Hol van már a „for­ra­da­lom” és az „el­len­for­ra­da­lom” ke­se­rű ket­tő­se, az „ese­mé­nyek” el­ken­dő­ző po­li­ti­ku­ma, a „nép­fel­ke­lés” át­hi­da­ló meg­ol­dá­sa. Olyan ter­mé­sze­tes ez a „gu­banc” szó a fiú szá­ján, olyan cin­kos, olyan ba­rát­ko­zó, hogy fel­szá­mol min­den ma­gá­nyos­sá­got. Per­sze sok min­den mást is, de ez most mes­­szi­re ve­zet­ne.

Turi Tí­mea