Szegedi Tudományegyetem | A háromlábú szék

Archívum

2007

6. szám - 2007. március 12.

Fókusz

A háromlábú szék

„Egyedül nem sikerülhetett volna” – mondja szerényen Vécsei László professzor, mikor a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriuma által idén neki ítélt Szőkefalvi-Nagy Béla-díjról kérdezem. Számos nagy kutatótól és oktatótól hallottam hasonlókat az elmúlt esztendők során, az SZTE Neurológiai Klinika igazgatójának szavaiból azonban különösen őszintének éreztem a munkatársak iránti figyelmességet és köszönetet. Nem csoda, hogy a klinika eredményesen működik, s a betegek szavazatai alapján évek óta a megye három legjobb betegellátó intézményének egyike.

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

– Miért olyan fontos a neurológiában az együttműködés, a csapatmunka?

– Annyira bonyolulttá és szerteágazóvá vált ez a tudomány, hogy az ember rendelkezhet bármilyen jó tudományos háttérrel, egymagában bizonyosan nem ér el igazán komoly eredményeket. Jómagam is szeretnék köszönetet mondani mindenekelőtt az alma materemnek, a pályámat egyengető mestereimnek (Petri Gábor, Telegdy Gyula és a pécsi Pálffy György professzoroknak), illetve közvetlen munkatársaimnak, akiknek lelkiismeretes munkájára mindig támaszkodhatom. Hálás vagyok itthoni kollaborációs partnereinknek, elsősorban a Toldi József professzor vezette Összehasonlító Élettani Tanszéknek, a Fülöp Ferenc professzor irányította Gyógyszerkémiai Intézetnek és a Boros Mihály professzor által dirigált Sebészeti Műtéttani Intézetnek, valamint együttműködő külföldi kollégáimnak is.

Tavaly az év tanárának választották az ÁOK-n, idén a Szegedért Alapítvány Szőkefalvi-Nagy Béla-díját kapta meg Vécsei László. Fotó: S. Cs.

– Milyen területen van lehetőség a közös kutatómunkára?

– Az egyik legfontosabb projektünk, a kinurenin program nemzetközi és hazai kooperációban folyik: a Gyógyszerkémiai Intézetben történik a molekulák szintézise, az anyagok hatásának vizsgálata pedig nálunk, az Öszszehasonlító Élettani és a Sebészeti Műtéttani Intézetben; a kutatást a Dél-alföldi Neurobiológiai Tudásközpont nagymértékben támogatja. A neurológiai kórképek egyik legfontosabb alapproblémája az idegszövet károsodása, legyen szó stroke-ról (szélütésről), sclerosis multiplexről, Parkinson- vagy Huntington-kórról. Több mint egy évtizede folytatjuk az úgynevezett kinurenin rendszerrel kapcsolatos kutatást, mert úgy tűnik, a kinurenin- metabolitoknak komoly szerepe lehet a károsodásban.

Magát a szövetkárosodást gátló molekulákat keresünk, melyeket több betegség terápiájában is fel tudnánk használni. Kutatásainkat folyamatosan publikáljuk a nemzetközi folyóiratokban, az arra érdemes eredményeket pedig megpróbáljuk szabadalmaztatni. Nem szabad irreális célokat kitűzni, hiszen rendkívül kemény, hosszadalmas munkát kell elvégezni, hogy valamiből a klinikumban használható molekula legyen, ráadásul ma mintegy 1 milliárd dollárba kerül egy gyógyszer kifejlesztése.

Vécsei László (1954)

1979-ben szerzett általános orvosi diplomát Szegeden. Először a szegedi Kórélettani Intézetben, majd 1984-től 1993-ig a pécsi orvosegyetem Neurológiai Klinikáján dolgozott. 1993-tól a SZOTE (majd SZTE) Neurológia (majd Neurológiai Klinika) tanszékvezeto egyetemi tanára. Az orvostudományok kandidátusa (1986), a svédországi Lundi Egyetem doktora (1989) az MTA doktora (1992), 2001 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Több ízben vett részt tanulmányutakon Németországban, Svédországban, az Egyesült Államokban, Hollandiában, Olaszországban, Finnországban és Kínában. A Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága, az MTA Klinikai Idegtudományi Bizottsága, valamint a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetségének (MOTESZ) elnöke, a European Society for Clinical Neuropharmacology és a Danube Symposium for Neurological Sciences főtitkára.

– Milyen a specializációk alakultak ki a Neurológiai Klinikán?

– Klinikánkon stroke (agyi keringési zavarok, illetve agyvérzés), epilepszia, fejfájás és fájdalom, extrapyramidalis (mint például a Parkinson-kór), sclerosis multiplex és neuromuscularis munkacsoportok vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy kolléga csak egy betegséggel foglalkozna, mert egyrészt nincs olyan nagyságú orvoslétszámunk, másrészt így szélesebb látókörrel szemlélhetik a neurológiát. Egy-egy betegségre történő szakosodásról akkor gondolkodhatnánk el, ha olyan helyzetben lennénk, mint például korábbi bostoni főnököm, Flint Beal professzor, aki ma New Yorkban a Cornell Egyetemen száz-százhúsz orvossal és kutatóval dolgozik együtt.

– Ha már itt tartunk, nem merült fel önben, hogy a jobb feltételek miatt külföldön folytassa orvosi pályafutását?

– De, a legélesebben éppen Bostonban vetődött fel ez a lehetőség, mikor Beal professzor hoszszú időre kívánt velem szerződni. Végül a hazatérés mellett tettem le a voksomat, s visszafelé már nem szoktam tekinteni, hogy jól vagy rosszul döntöttem-e.

– Azt hiszem, egy orvos számára nem szokatlan az a helyzet, hogy ilyen fajsúlyú döntéseket kell meghoznia...

– Valóban folyamatosan döntenünk kell, mégpedig meg kell próbálni jól dönteni, ugyanakkor minden klinikai esetnek megvan a maga tanulsága, a következő betegnél fel lehet használni a korábban szerzett tapasztalatokat. Mindig elmondom a hatodéves orvostanhallgatóknak is, hogy a legtöbbet akkor tanulnak, ha viziteknél odafigyelnek. A legmélyebben hiszek a betegágy melletti élő tanulás, a betegekkel kialakított kapcsolat során kapott emocionális tartalmak hatékonyságában.

– Milyen előrelépések történtek az utóbbi években a különböző neurológiai betegségek terápiájában?

– A sclerosis multiplex gyógyításában bevezetett immunmoduláns terápia jelentősen javítja a betegek életminőségét, s az újabb farmakológiai kutatások még effektívebb gyógyszerekkel kecsegtetik a 6.500-7.000 magyarországi beteget is. A stroke – mely több százezres betegcsoportot érint hazánkban – elkerülése elsősorban életmód és prevenció kérdése. Bizonyos újabb készítmények csökkentik az esélyét, de még hatásosabb a rendben tartott vérnyomás és súly, a dohányzás elkerülése és a sok mozgás.

Mind az epilepszia, mind a Parkinsor-kór esetében forgalomba kerültek olyan új gyógyszerek, melyek jelentősen csökkentik annak esélyét, hogy a betegek (Magyarországon mintegy 80-90.000 epilepsziában, illetve 15-18.000 Parkinson-kórban szenvedő páciens van) állapota rosszabbra forduljon. Ami a fejfájást illeti, csak migrénes beteg egymillió van Magyarországon; s a nemzetközi átlagnak megfelelően a 20-55 év közötti férfiak 6, a nők 18 százaléka szenved ettől a betegségtől. Szerencsére az elmúlt évtizedben olyan új készítmények jelentek meg, melyek hetven százalékos rátával megszüntetik a migrénes rohamokat, igaz, ezeket havonta több mint négyszer nem lehet alkalmazni.

– Az ön tevékenységében hogyan egészíti ki egymást a kutatás, gyógyítás és oktatás?

– A klinikum lényege a magas színvonalú kutatásra épülő oktatás és betegellátás; ha bármelyiket kivesszük, akkor összedől ez a háromlábú szék. Ha valaki részt vesz a kutatásban, „súrlódik" a tudománnyal, saját eredményei vannak, az merőben más szemlélettel bír a hallgatók oktatásakor és a betegágynál is. Ha valaki nem kutat, csak olvassa az eredményeket, előbb-utóbb már megérteni sem fogja azokat. Az oktatás, az előadások közben új gondolatok születnek, a gyógyítás során pedig minden beteg individuális, önálló problémakörrel segíti a továbbfejlődést. Ebben a financiálisan sanyargató időszakban azt tartom a legfontosabbnak, hogy az egyetem, az orvoscentrum megőrizze a kutatási lehetőségeit, mert különben törvényszerűen el fog süllyedni a hajó...

– A Neurológiai Klinikán hogyan zajlik a kutatói utánpótlás nevelése?

– Nagy örömömre a klinika munkatársai elkötelezettek ez irányban. Az orvostanhallgatók mellett biológusokat is fogadunk mind a diákkörben, mind a doktori programunkban, az ő más típusú képzettségük, szemléletük remekül érvényesül a közös munkában. Nagyon szerencsések vagyunk most is a biológus végzettségű PhD-s Vámos Enikővel, aki két területen is aktív, hiszen a helytáll a fejfájás munkacsoportban, a neurodegenerációs programban pedig a kiváló tudományos eredményekkel, nemzetközileg elismert publikációkkal rendelkező Klivényi Péterrel dolgozik együtt.

– Mikor 2001-ben, akadémikussá választásakor a következő évek céljairól kérdezték, azt válaszolta, a neurodegeneráció, a fejfájás és fájdalomszindróma, valamint a sclerosis multiplex patomechanizmusának megértésében és új terápiás eljárások vizsgálatában szeretne előrelépni. Mit felelne 2007-ben egy hasonló kérdésre?

– A jelenlegi helyzetet látva annak örülnék a legjobban, ha mielőbb megoldódnának a centrum aggasztó financiális problémái. Ahhoz, hogy ezt a szellemi potenciált, a kitűnő kollégákat, a sok értékes fiatalt meg tudjuk tartani, és újabbakat tudjunk fogadni, gazdaságilag stabilizálni kell a rendszert. Az lenne az igazi kívánságom, hogy a háromlábú szék egyik lábát se húzzák ki alólunk!

Pintér M. Lajos