Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Be­val­lom, nem sze­re­tem, hogy­ha fény­ké­pez­nek. Za­var. Én is csak rit­kán sze­re­tek fény­ké­pez­ni, ha va­la­mit fel­tét­le­nül meg aka­rok örö­kí­te­ni, fo­tó ké­szí­té­se he­lyett ak­kor is in­kább azt a rég ta­nult tech­ni­kát hasz­ná­lom, ami­re egy ba­la­to­ni nya­ra­lá­son ta­ní­tott egy tá­vo­li nagy­né­ni: ha va­la­mi­re na­gyon em­lé­kez­ni aka­rok, ak­kor néz­zem so­ká­ig, majd hir­te­len és so­ká­ig huny­jam le a sze­me­met. A mai na­pig elég ele­ve­nen is él ben­nem az ek­kor pró­ba­kép­pen rög­zí­tett tó és a túl­part lát­vá­nya, épp­hogy csak az em­be­re­ket nem tu­dom már raj­ra ki­ven­ni. Azt a sok vi­dám és bol­dog nya­ra­lót, akik lab­dáz­tak, úsz­tak, ön­fe­led­ten. Azt hi­szem, va­ló­já­ban ezért is fe­szen­gek min­dig, ami­kor fo­tóz­nak vagy ami­kor fo­tóz­ni kell, mert ilyen­kor olyan, mint­hogy­ha ezt az ön­fe­ledt­sé­get pró­bál­nám meg­me­re­ví­te­ni, és ez­zel a meg­me­re­ví­tés­sel ezt az ön­fe­ledt­sé­get ki­gú­nyol­nám, meg­les­ném, ha pe­dig a fo­tó­zá­som ész­re is ve­szik, ezt az ön­fe­ledt­sé­get za­var­tat­nám.
Mind­ezt csak azért mon­dom el, mert a mi­nap – szin­te vé­let­le­nül – ke­rült a ke­zem­be egy könyv, Ta­más köny­ve, ez a cí­me. Egy pes­ti ga­lé­ria ad­ta ki, szin­te kép­ző­mű­vé­sze­ti al­bum­ként, pe­dig nin­cse­nek ben­ne se fest­mé­nyek, se gra­fi­kák: van­nak azon­ban fény­ké­pek és le­ve­lek, egy élet rep­ro­duk­ci­ói. Egy olasz or­vos­nő csa­lá­di ha­gya­té­ka, aki szü­lei ha­lá­la után ta­lál­ta meg – szin­te vé­let­le­nül – ma­gyar édes­ap­ja ma­gyar nyel­vű le­ve­le­it. Ugye, mon­da­ni se kell, az or­vos­nő per­sze nem tu­dott ma­gya­rul. Ott állt te­hát előt­te egy cso­mó ad­dig is­me­ret­len nyil­ván­va­ló­ság, még­se volt hoz­zá nyel­ve. Az­tán las­san nyo­moz­ni kez­dett, le­for­dít­tat­ta, ki­de­rült, édes­ap­já­nak, mi­e­lőtt Olasz­or­szág­ba köl­tö­zött vol­na és el­vet­te vol­na az édes­any­ját, volt egy elő­ző fe­le­sé­ge is Ma­gyar­or­szá­gon, sőt, egy fia is, te­hát az or­vos­nő fél­test­vé­re, Ta­más. Meg­ta­lál­ni őket már nem le­het, az utol­só hír, amit ki­nyo­moz­tak ró­luk, hogy Ausch­witz­ba de­por­tál­ták őket.
A Ta­más köny­ve a kom­mu­ni­ká­ci­ó­nak egy na­gyon sa­já­tos for­má­ját va­ló­sít­ja meg: a ké­pe­ket és a le­ve­le­ket ös­­sze­gyűj­tő nő­vér em­lé­ke­zé­se úgy szól so­sem is­mert öc­­csé­hez, már meg­szó­lít­ha­tat­lan ap­já­hoz, hogy épp ez­zel a meg­szó­lí­tás­sal pró­bál­ja őket élő­vé ten­ni. A do­ku­men­tu­mok a könyv ál­ta­li ke­re­te­zett­sé­gük­ben nem csak azért meg­rá­zó­ak, ami­ért egy élet­be ké­szü­lő, hit­tel és bi­za­ko­dás­sal te­li fi­a­tal fi­ú­ról ad­nak utol­só hí­re­ket, de sok kis rész­let mi­att is. Pél­dá­ul azért, ami­ért a fény­ké­pe­ző­gép előtt jó­ked­vű­en pó­zo­ló kis­fi­ú­ról is meg­ál­la­pít­ja az em­lé­kek nél­kül em­lé­ke­ző nő­vér, hogy lát­szik, Ta­más hogy sze­ret­te, hogy­ha fény­ké­pe­zik. Igen. En­nek a most meg­je­lent, em­lé­ke­ző és em­lé­kez­te­tő könyv­nek is ez az egyik sze­ren­csé­je, hogy let­tek do­ku­men­tu­mok, ame­lyek meg­ma­rad­tak. Per­sze, men­­nyi­vel jobb lett vol­na, ha nem a do­ku­men­tu­mok­ról le­het­ne mind­ezt el­mon­da­ni.

Turi Tí­mea