2014. szeptember 18., csütörtök English version
Hírek  --  Archívum  --  2007  --  6. szám - 2007. március 12.  --  Fókusz
Szegeden az alsó tagozatos gyerekek 4 százaléka, a felső tagozatosoknak pedig mindössze 6 százaléka sportol egyesületi keretek között. Katasztrofális jövő elé nézünk. A szív-érrendszeri betegségek megelőzésére a leghatékonyabb módszer a 6-16 éves korban végzett rendszeres testmozgás. Mondhatni, ezt mindenki tudja, mégsem történik semmi, hiszen nincs a városnak átfogó sportkoncepciója. Az önkormányzati törvény taxatíve kimondja, hogy a helyhatóságnak kötelessége gondoskodnia a polgárok életminőségének javításáról. Hogyan másként, ha nem azzal, hogy minimum segíti őket életben maradni?
A kórházakba harmincas-negyvenes éveikben járó embereket visz be a rohammentő. Két évtizede még a negyvenesek-ötvenesek privilégiuma volt az infarktus, mostanra sikerült lejjebb tornáznunk a korhatárt, s ha így haladunk, rövidesen egyik-másik rosszul lett egyetemistáért izgulhatnak majd a csoporttársak. Önpusztításban mindig jók voltunk. Ennek megállapításához nincs szükség statisztikai számsorokra, elég csak belelapoznunk a 19-20. század prózairodalmába. De ugyanakkor valahogy működött a társadalom önvédelmi reflexe, a sportolás a közösségi szórakozás egyik megnyilvánulása volt.
A hatvanas-hetvenes években még türelmesen bekéredzkedni vagy szabályosan pofozkodni kellett ahhoz, hogy az iskola után benépesedett pályákon (Ady tér, Libalegelő, Mátyás tér, Szabadság tér, Bartók tér stb.) a későn érkező is szerepet kaphasson. A korszak emberpalántái lerakták az iskolatáskát kapufának, gyorsan csapatot választottak, és azonnal rúgni kezdték a bőrt. Emlékszem, egykori testnevelő tanárunk, Vékony Pista bácsi milyen dühvel rontott ránk, amikor úgy belefeledkeztünk az Aradi vértanúk terének aszfaltján a fociba, hogy elfelejtettünk elmenni a különtornára, ahol természetesen szintén a foci volt a sláger. S magam előtt látom a szegedi írótársaság vezetőjét, Veszelka Attilát, amikor nagyra nőtt kamaszként fölé horgadt valamelyik betolakodónak a „Lébán” (Bartók Béla tér), s őrizte a megszerzett területet, a pályát.
Ezek nem nosztalgikus futamok, hanem összefüggések. A mai osztályokban különcnek számít a sportoló, mármint az az emberpalánta, aki vállalja a hajnali fölkelést, a hétvégi önmegtartóztatást, az iskolai szünetekre szervezett edzőtábort, a füst- és alkoholmentes hétköznapokat. Ezek a különcök a társaiknál jobb eséllyel vesznek majd részt a munkahelyért, megélhetésért vívott küzdelemben, nagyobb terheket vállalhatnak, szívósabbak lesznek, s éveket tudnak majd úgy lehúzni a munkahelyükön, hogy betegség miatt nem kell hiányozniuk.
Az én édesapám kitűnően röplabdázott, tornaversenyeken indult, megyei bajnok volt magasugrásban, asztaliteniszben és súlylökésben, ügyesen focizott, és Bólyból kerékpárral járt a 12 kilométerre lévő Mohácsra a gimnáziumba. Negyven évet úgy tanított le, hogy egyetlen napot sem hiányzott. Minta volt, ahogy az ő korosztálya minta lehetne a mostaniak számára.
A világ megváltozott. Ahogy mondani szokás, már nincsenek grundok. Túl azon, hogy a fővároson kívül nem nagyon volt jellemző a grundsport (a beépítetlen telkeken vívott küzdelem egymással és a labdával), valóban nem szállják meg a fiatalok a játszótereket. Ezért hát társadalmi és nemzeti érdekből, miként a tudatos borivást, a rendszeres testnevelést is meg kell szervezni. Az egyetem vezetése jó úton jár, amikor önazonosságát a különböző sportágak támogatásában is fölfedezni véli, de jó volna, ha ez a szemlélet átszűrődne a hallgatók mindennapjaiba. Látva a rengeteg mozgáshibás fiatalt, joggal félek attól, hogy tovább öröklődik a churchilli „no sport” elve.
Holott az egyetem révén magasan kvalifikált réteg lesz a saját környezetének példája: a nem sportoló tanár, a cigarettázó orvos, a beesett mellű közgazdász nemcsak önmagára, hanem közösségére is veszélyes.
A rendszerváltáskor azoknak a településeknek kijárt a „Nemzeti Sportváros” cím, amelyek éves költségvetésük legalább 2 százalékát a sportra fordították. Mentek a nagy kozmetikázások, és Kazincbarcikától Sopronon át Szentesig sok helyen sikerült kirakni a kiegészítő táblát a város határába. Szegednek nem erre a címre kellene rástartolnia, hanem a sportélet valódi feltételeinek kidolgozására. Mindennapos testnevelés, városrészi szabadidőparkok, uszodák, atlétikai stadion, mintákat adó élsport, sportiskolai hálózat, labdarúgó-akadémia, stadion, sportaréna a recept.
Mivel az egyetem a város finom beállítású motorja, innen kell, hogy származzon a hozzá való energia.
Dlusztus Imre
Bezár