fotelben ülve a gyenge lángba pislogok,
szobánk a hűvösben remeg, kertünk élettől hagyott.
a mezőn fázós ezüstöt terel a Hold, míg bent
andalgó melódiánk szól, s több se kell
egy óra múltán tavasz-ígérettel alszom el:
hogy fodros madárhang úszik az erdő partjain,
igaz napsugár öleli a szántó termékeny derekát,
az utolsó dióhéjat is maguk mögött hagyva a varjak
eltűnnek a föld alá.
új vággyal ocsúd a kákics gyökere,
s a tél fukar szele sem lopja a napfény melegét.
én csodálkozva rezdülök álmomból: hisz mikor
szemem lehunytam, tél volt, kásás február,
s fagy vájta földbe éles karmait!
ma pedig már lanyha ködben ülve a parkok padjai,
s csak estére szítunk a tűznek lángokat, a redőny is
öt után gördül alá. nem sok, s a bokrokat megtöltik
a recés tücsök-harmóniák!
ma reggel nem hátfájós az ébredés,
lábunkat nem köti zord, ólmos fájdalom,
víg ritmust kotyog a kávé, mellé a zuhany dalol.
a kedves is feléled, nincsen a mélabú,
felveszi a rövid vásznat, csókja könnyed, hív szavú!
e nappal a kilenc múzsa támaszt kilenc virgonc gyermeket,
kik naphosszat csiklandják anyjuk duzzadt kebelét.
megannyi költőnk hűti torkát Kasztília forrásain,
s reszkető térden állva zeng versenyt az antik agyagon.
végre eljött a tavasz, a vágyak sora, lánca,
ébredés! fejemről lekerül a tollpárna,
mikor csodálkozva álmomból rezdülök: hisz mikor
szemem lehunytam, tél volt, kásás február,
s fagy vájta földbe érces karmait!
Irodalom ,