Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– A patológus munkája szép és érdekes, de intellektuálisan nehéz, talán egyike a legnehezebbeknek az orvosi pályák közül. Ahhoz, hogy valaki önállóan tudjon diagnózist felállítani, legalább tíz évet kell idősebb kollégák felügyelete alatt dolgoznia. A szakvizsga után tehát még legalább négy-öt évbe telik, amíg az ember megszerzi a diagnosztikus ismereteknek, képemlékeknek azt a tárházát, ami alapján a mikroszkóp mellé leülve felelősséggel meg tudja mondani, hogy daganatról, gyulladásról vagy más jellegű betegségről van-e szó.

A hiányszakma egyrészt ebből adódik, másrészt abból, hogy az orvosok többsége csak úgy tud dolgozni, ha van kapcsolata a beteggel. Amikor egy gimnazista az orvosi egyetemet választja, biztos, hogy nem patológus, hanem gyógyító orvos szeretne lenni. Magam is így voltam ezzel. Orvos családból származom, és természetesen belgyógyásznak készültem, mint az édesapám, csak az élet nem úgy hozta.

 

Iványi Béla 1953-ban született Szegeden. Sárospatakon érettségizett, majd 1978-ban szerzett „summa cum laude” minősítésű diplomát a Szegedi Orvostudományi Egyetem általános orvosi karán. 1978 óta az ÁOK Pathologiai Intézet munkatársa, 2001-től egyetemi tanár. 1987 óta tart egyetemi előadásokat magyar és angol nyelven. Tizenkét egymást követő évben (1996-2007) választották legjobb előadónak. Szakterülete egyebek mellett a nefropatológia, az immunpatológia és az uropatológia. Nyolc első szerzős könyvfejezet és két egyetemi jegyzet írója, in extenso referált közleménye 95. 1994-től az MTA doktora. Nős, egy gyermek apja. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

– Kezdettől fogva érdekeltek a vesebetegségek, ezért az egyetem után szerettem volna egy jó nevű nefrológus mellett dolgozni a belgyógyászati klinikán. De akkoriban, amikor végeztem, nagyon nehéz volt bejutni oda. Édesapám tanácsolta, hogy menjek el inkább kórboncnoknak, szerezzem meg a szakvizsgát, és azután majd válthatok, ha még mindig akarok. Így kezdtem el itt a patológiai intézetben Ormos Jenő európai rangú professzor és vesepatológus irányításával dolgozni, míg végül itt is maradtam. Másrészt a katonaság alatt egy évet töltöttem el körzeti orvosként egy orvoshiányos faluban, és a napi munka során alkalmam volt rálátni arra, milyen is valójában az egészségügy. A falu, ahol dolgoztam, mindentől meszsze volt, egyedül voltam, nem volt más társaságom, csak a betegek. Bulgakov, aki szintén körzeti orvosként dolgozott egy időben, írta le a novelláiban azt a rengeteg szorongást és feszültséget, ami felgyűlik az emberben, ha nincs kivel megbeszélnie a problémáit. Maga az orvosi munka a „végeken” pedig olyan, hogy muszáj azonnal és jól dönteni, fellebbezés nincs. Ez az egy év úgy kiszívta az energiáimat, hogy azt éreztem, ha tovább folytatnám a közvetlen betegellátást, hamar kiégnék. Ennek ellenére máig hiányzik a beteg.

 

 

– Sem a laikusok, de még a klinikusok egy része sem tudja, hogy a napi tevékenységünknek legfeljebb tíz százalékát teszik ki a boncolások. A feladatunk főként a betegekből eltávolított szöveti minták, szervrészek vagy egész szervek mikroszkópos vizsgálatából és kórismézésből, citológiai vizsgálatok elvégzéséből áll. A vizsgálat alapján felállítunk egy diagnózist, és a beteget ez alapján kezelik a klinikán. Ma már a patológián belül is jelentős a specializálódás: engem főként a vese gyulladásos betegségei érdekelnek. A diagnosztikus munkának egy szép része, amikor rosszul működő beültetett veséből kapunk mintát, mert ilyenkor nagyon gyorsnak kell lenni a diagnózissal, ami alapján megpróbálják a vesét megmenteni. Azt kell mondanom, hogy ez egy „kard ki kard” szituáció. Minden esetet alaposan megvizsgálunk, sokat töprengünk, miközben a klinikus már türelmetlenül várja, hogy megtelefonáljuk, mi is áll a háttérben. Kilökődésről van szó, esetleg a gyógyszer okozza a megbetegedést vagy valami egészen más dolog? Azután jön a következő metszet, mondjuk egy rosszul működő szívből. Ilyenkor át kell gondolni a lehetséges szívbetegségeket. A következő egy méhvérzés szövetfragmentumaiból, az utána következő pedig mondjuk nyelőcsőszűkületből származik. Ez a rendkívül változatos napi leletezés intellektuálisan feldobja és el is fárasztja az embert. Így zajlik a napi munka: sok fajta mintát vizsgálunk, betegségeket ismerünk fel, és emellett még elvégezzük a szükséges boncolást is. Mi itt viszonylag sok boncolást végzünk, mert ez az orvostanhallgatók oktatásának az alapja. Nem is tudom, hogy Nyugat-Európában az orvosokat hogyan tudják boncolás nélkül felkészíteni a pályára. Ott legtöbbször a hozzátartozónak hozzá kell járulnia a procedúrához, de mire a dologra sor kerül, a finom elváltozások már nem értékelhetők, mert a holttest bomlani kezd. Magyarországon szerencsére megengedőbb a jogrend: itt jogszabály rögzíti, hogy minden oktatási vagy tudományos szempontból jelentős holttest boncolható, ha utána kegyeleti szempontból megtörténik a helyreállítás.

– Nem érint meg, hiszen nem ismerem a beteget, a betegségével járó kínt. A boncolás diagnosztikus feladat, amit nekem jól el kell végeznem. Az életem során rengeteg holttestet láttam már, de nem tudom, hogy a beteg élete milyen volt. Nem látom azt, amikor az élet átmegy a halálba. Az például tragédia, amikor egy fiatal, életerős embert kell boncolnom, de én a tragédiával csak a hozzátartozók szenvedésén keresztül találkozom. Van olyan, hogy szinte heti rendszerességgel visszajárnak a rokonok. A megnyugvást keresik; tudni szeretnék, hogy tényleg szükség volt-e a javasolt műtétre, nem kezelték-e félre véletlenül a szerettüket. Rengeteg indulat van, amit éppen egy boncolás tud lezárni, amire éppen ez hozza a vigaszt.

 

 

– Nagyon örülök ennek az elismerésnek, de nem kell azért túlértékelni. Alulbecsülni sem, mert ez mégis egyfajta elismerése az oktatómunkának, de nem tudom megítélni, hogy az előadásaimnak milyen hatása van a hallgatókra. Az tény, hogy sokat készülök az órákra. Most is, amíg magára vártam, a hétfői előadást készítettem elő. Ki kell dolgozni a diákat, mert a hallgatók azt kérik, hogy az előadás részletes anyagát power pointos formában tegyük közzé a világhálón még az előadás előtt. Ez bizonyos értelemben elveszi az előadás varázsát, hiszen a hallgató előtt ott a nyomtatott anyag, és én azt mondom el, amit a kivetítőn lát. Tudom ugyanakkor, hogy mindez komoly mankó a hallgatónak. Aki látott már orvosi tankönyvet, az belátja, hogy egy lexikonszerű információhalmazból nehéz elsajátítani az anyagot.

– Számos tudományos diákköri hallgatóm volt, és az elmúlt két évtizedben legalább harminc pályakezdő orvossal foglalkoztam a napi diagnosztikus munkám során. Az együttműködésből társszerzős, sőt első szerzős dolgozatok is születtek, de az esetenként kiváló képességű diákokból, pályakezdő orvosokból szoros értelemben vett tanítvánnyá eddig nem vált senki. Mivel a tudományos munka speciális ismereteket igényel, nem meglepő, hogy mire megtanítok egy hallgatót mikroszkopizálni, felismerni egy betegséget, és eljutunk oda, hogy feltegyünk és megvizsgáljunk egy tudományos kérdést, a diákkörös befejezi a tanulmányait, megírja a szakdolgozatát, és elmegy klinikusnak vagy külföldön kezd karriert. Így a tudományos pályára való nevelés eddig bennem maradt, pedig úgy érzem, lenne mit átadnom. Két hónapja be is yújtottam egy kutatási pályázatot, mert szeretném az intézetben a PhD-képzést elindítani.

 

 

– De igen. Töltöttem hoszszabb időt Németországban és Dániában is, és többször is kaptam állásajánlatot. De végül, amikor komolyra fordult volna a dolog, valahogy mindig másképpen alakult. Amikor ezek az ajánlatok érkeztek, még nem éreztem úgy, hogy az anyagi megbecsülés olyan lényeges lenne. De most már másként látom: ha most fiatalabb lennék, biztosan meginognék. Hosszú távon azt, ami itthon folyik az egészségügyben, nem lehet megtenni. Hiába szeretném átadni a tudásomat, és hiába szeretné azt elsajátítani a hallgató, aki egyébként rengeteget tanul, ha egy lángossütő vagy masiniszta többet fog keresni, mint ő. Nem tudok jövőképet tenni a hallgatók elé. Az oktatás mindig nevelés is, de ilyen környezetben nehéz nevelni. Mondjam azt, hogy ne fektessen bele ennyit, mert úgysem fog tudni elhelyezkedni? Vagy mondjam azt, hogy tegyen bele mindent, de menjen el külföldre? Küldjem el a legjobb hallgatóinkat?

– Eddig mindig azt mondtam, hogy jaj, Istenem, csak el ne veszítse Magyarország az „agyát”. De most már azt mondom, hogy döntse el az illető, hol tud megélni. Ha az ország nem kínál jövőképet, akkor miért maradjon a pályakezdő itthon? Sok fiatal orvosunk ment el Angliába pár évvel ezelőtt, és alig jöttek vissza onnan. Másrészt, amikor találkozom a kint élőkkel, csak úgy árad belőlük, hogy hiányzik a hazájuk. Nagyon nehéz idegen környezetben, „jöttmentként”, esetleg társ nélkül élni, egzisztenciát teremteni. De valamiért ezek a fiatalok mégsem találták meg a számításaikat az intézetben, Szegeden, sőt az egész országban. Biztos vagyok benne, hogy ha rendesen megfizetnék az orvosokat, az országot elhagyók száma jelentősen csökkenne.

 

AZ ÉLMÉNY

Klinikopatológia néven a 2007-2008-as tanévben új kurzus indult az ötödéves orvostanhallgatók számára, a tárgy oktatásában Iványi Béla is részt vesz. Ahogy fogalmaz: „Ez az óra a tananyag élményszerűbbé tételében segít. A harmadéves patológia alapozó tantárgy, ahol szigorúan azt kell leadni, ami a hallgatótól elvárható; nem lehet oktatási célból anekdotázni. Itt viszont arra világítunk rá, hogyan is zajlik egy betegség. Igyekszünk a boncolásokon tanulságos eseteket bemutatni, ahol oda lehet tenni azt a diagnosztikus tapasztalatot, amire harmadév során nem volt mód, a pozitív üzeneteket vagy a kudarcok alapján levont tanulságokat.”

 

 

– Egyetlen ember ötlete kevés. Hiába vannak elképzeléseim, azok egy korrupt és pazarló, ugyanakkor alulfizetett rendszerbe nem valók. A haza bajaira nincs megoldási javaslatom, de a tapasztalataim alapján van olyan dolog, aminek a bevezetését értelmesnek tartanám. Személy szerint előírnám, hogy csak azt vegyék fel orvostanhallgatónak, aki előtte már egy évet lehúzott az egészségügyben nővérként, segédápolóként, beteghordóként, műtősfiúként vagy akárhogy. Úgy gondolom, mindenképpen alulról kellene kezdeni a pályát, és ha még egy év után, tizenkilenc évesen is úgy gondolja az illető, hogy ezt akarja csinálni, akkor jelentkezzen erre a pályára. Az én és a feleségem élete is úgy alakult, hogy nem vettek fel minket elsőre az egyetemre. A feleségem ezért ápolónőként, én pedig egy kórházi laboratóriumban dolgoztam egy évig. Ez csak előnyömre vált, ebből élünk a mai napig. A feleségem mindig is gyermek körzeti orvos szeretett volna lenni, és mivel egy évig nővérként pici babákat ápolt, pontosan tudja, hogyan kell egy babával bánni.

– Ez egy, a barcelonai Picasso-múzeumban kiállított festmény, amit személyesen ugyan nem láttam még, de a bátyámtól kaptam róla egy reprodukciót. Tudomány és könyörületes szeretet (Sciencia i charidad) a címe. Betegágyában fekszik rajta egy halottsápadt fiatal nő, mellette az orvosa, aki a pulzusát méri. Az orvos arcvonásai arról árulkodnak, hogy tudományos ismeretei ellenére egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy akár a legjobb kezeléssel is kedvező fordulatot lehetne még elérni. Ez a festménynek az orvosi tudományt és határait bemutató része. A szerető könyörület pedig a betegágy másik oldalán látható, ahol a kedvesnővér a nagybeteg asszony gyermekét tartja úgy, hogy láthassa őt a haldokló. Az orvos a nővér nélkül semmit nem ér. A három alak az ággyal együtt a keresztfa motívumát alkotja. Azért szeretem ezt a képet, mert a címben szereplő két dolog: a tudományos ismeretek alapján végzett gyógyítás és a könyörületes, ápoló szeretet a legfontosabb ezen a pályán.