A JUGYU-klubban mutatták be Trenka Csaba Gábor kötetét

Trenka Csaba Gábor 1959-ben született Szegeden. Az 1. Gyakorló diákja volt, majd a Ságvári-gimnáziumban érettségizett 1978-ban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar-történelem szakon. Jelenleg Budapesten él. Dolgozott a filmgyártásban rendező-asszisztensként, szerkesztőként, most forgatókönyvíró. Első regénye 1991-ben jelent meg (Egyenlítői Magyar Afrika, második kiadás 2010). Ezt a „Szaurusztánc” követte 1995-ben, 2002-ben a Galaktikus pornográfia című novelláskötet, majd 2013-ban a „Place Rimbaud”, egy alternatív történelmi regény.

Az Érinthetetlenek című két kötetes nagyregénye 1975 Szegedét mutatja be az olvasóknak, az ekkor élt „tizenévesek” életét tárja elénk, közülük is a generáció „alterei” kapnak főszerepet. A könyv különlegessége, hogy minden fejezet elején feltüntet egy lejátszási listát az író. Olvasás közben ezeket a zenéket hallgatva felerősödik a szöveg hatása, még élvezetesebbé téve a történetet. A szerző elmondta, ezt a módszert félig saját élmény révén, félig a filmes tapasztalatainak hála fedezte fel. Egy filmnél nagyon sokat nyom a latban, hogy milyen zenét írtak hozzá. Egy jó filmzene egy rossz filmet is megmenthet, egy horrorfilm pedig zene nélkül inkább olyan, mint egy rossz kabaré. Ez az erősítő hatás pedig a könyveknél is működik.

Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása, leginkább azt mondja, hogy forgatókönyvíró, mivel szerinte a „költő” nem nevezhető szakmának, sokkal inkább egy minősítés, amit nem használ magára az ember. Az író, a költő „létezésszakma”, melynek lényege, hogy az ember él és tapasztal, majd ezekből leír valamennyit, amivel többé teheti a világot. A forgatókönyvek mellett rengeteget foglalkozik az írással, a szépirodalommal. Ötleteit, elképzeléseit több száz feljegyzés, firka őrzi, amelyekből nem marad fent sok, csak egy-egy alak, egy mozzanat. Ezeket viszont felhasználja egy képhez, egy rövid jelenethez, amely akár több évig is megmarad az emlékezetében, míg be nem építi egy könyvbe, egy filmbe. Ezek az ő „beégett képei”, amik valami szavakkal alig megfogalmazható dolgot hordoznak magukban. Lehetnek akár valós emlékek vagy azok egy változata. Modellek, amik jelképeznek valamit, magukba sűrítik ezt a jelentéstartalmat, és addig élnek az író memóriájában, míg meg nem találja helyüket egy alkotásban, ahol a szimbolikájuk értelmet nyerhet.

Az ő beégett képei jórészt összefonódnak az 1990 előtti Szegeddel. Mikor az Érinthetetlenekhez gyűjtött anyagot, a régi ismerősökkel, akkor élt „fiatalok”-kal folytatott beszélgetései során is ezeket a „beégett képeket”, emlékfoszlányokat kutatta, hogy még teljesebb képet adhasson tinédzserkora színtereiről. Azt mondja, Pest mellett talán Szeged rendelkezik olyan sajátságos atmoszférával, hogy a könyvek, történetek, amelyek itt játszódnak, annyira kötődnek a helyhez, hogy nem is történhetnének máshol, mert teljesen más értelmet kapnának, más sztorivá alakulnának át.

Az est folyamán a könyv mellett több szó esett az akkori világról, a szocializmus Magyarországáról. A szerző elmesélte, hogy ami – több dolog mellett – a legnagyobb különbség az akkori és a mai fiatalság között, hogy míg napjainkban hatalmas mennyiségű információ-áradat ömlik ránk, addig a 1970-es évek tinédzsereinek az információ megszerzése jelentette a problémát. Manapság az jelent kihívást, hogy az információt selejtezzük, kiszűrjük belőle a fontos adatokat, és azokat megfelelően használjuk fel. 1975-ben nem volt internet, a rádiót, a tévét cenzúrázták, így az akkori ifjúság semmit nem tudott se a saját, se a határokon túli világról. Ők a megszerzés módjait kellett, hogy megtanulják, keresték a hírforrásokat, a lehetőségeket a tájékozódásra ebben az „információs vákuumban”. Ilyen információforrás volt számukra a Szabad Európa vagy az Amerika Hangja rádiócsatorna.

A másik, számukra felbecsülhetetlenül fontos dolog a zene volt, főleg az amerikai könnyűzene és a klasszikus heavy metal. A Jugoszláviából bakelitlemezeket átcsempésző, a kaliforniai hippiktől kazettákat vásárló, a magnókkal először rendelkező fiatalság első nemzedéke volt az íróé. „Mi voltunk az első generáció, amely programszerűen zenével narkózott” – ez a mondat mindent magába foglal erről a korszakról. Számukra a könnyűzene is egyfajta összekötést jelentett a határokon túli világgal, valami, ami más volt, valami, ami többet adott nekik.

E világ szegedi oldalát mutatja be az Érinthetetlenek, amely mindenképpen érdekes és tanulságos olvasmány lehet mind a mai fiatalok, a „csendes generáció” tagjainak, mind a nosztalgiázni vágyó örök ifjúknak.

SZTEinfo – Ondrik Imola