SZTE magazin

Kiemelt_Vizsolyi

Minden, ami fagott – Vizsolyi Lívia koncertjeinek skálája a barokktól a modernig terjed

„Ha nincs lehetőség, teremts magadnak!” Ez a mottója Vizsolyi Lívia fagottművésznek. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar oktatóját, a Szegedi Fagott Trió alapítóját és a Szeged Classic Trió oszlopos tagját szülinapi koncertje után, a 2017-es nyári fellépéssorozat előtt arról is kérdeztük, mire való a zenehallgatás.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

– Miért épp a fagott lett Vizsolyi Lívia hangszere?
– Az egri zeneiskolába lépve már zongoráztam, tehát volt közöm a muzsikához, de fuvolázni szerettem volna. Fúvós hangszerként azonban csak egyetlen oboát tudtak adni, amin ráadásul osztoznom kellett volna valakivel. Az iskola karmestere bevitt a zeneterembe és megmutatta a fagottot. Mikor hazacipeltem a bőröndben a fagottomat, az anyám szinte elájult a választásomat látva. Igaz, én sem gondoltam, hogy ennyi idős koromban is boldogan koncertezem.


Vizsolyi_Livia4_01

– Mi motiválja arra, hogy rangos fagottművészként szinte havi rendszerességgel koncertezzen?
– A motivációm az, ami vagyok: a foglalkozásom fagottművész. Belső igényem a koncertezés, amióta kiléptem a budapesti Zeneakadémia kapuján a fagottommal. Kevéssé ismerik, ezért kevesen jelölik kedvenc hangszerüknek a fagottot, de én a koncertjeimmel bizonyítom: gyönyörűséges a hangja, nagy, mert három és fél oktáv a hangterjedelme és sokféle műfajban is megszólaltatható ez a hangszer. Azt is tapasztalatból tudom: a szimfonikus zenekarban szürke eminenciás szerepre kárhoztatott a fagott, onnan kiragyogni nagyon nehéz. Az egyéniségem megmutatásához szükséges teret a szóló- és kamarakoncerteken találtam meg. Ugyanakkor számomra a tanítás egyik formája is a koncertezés. Mert művésztanárként nem csak az a feladatom, hogy bemenjek a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karára és leadjam az óráimat. Tanítás az is, ha a növendékek látnak koncertezni, látják, ahogy zenélés közben lehull egy izzadságcsepp a homlokomról, ha hallják, hogy jól játszom, vagy épp hibázom. A saját példámmal mutatom meg tanítványaimnak, egyszerre élvezetes és kemény munka helyt állni a hangversenyen. A diák egy koncerten mindent lát, ami zenetanárának az emberi arcához és oktatói tevékenységéhez pluszban hozzájárul. Így azt is megtanulják: menedzser híján a „nyomulás” nagyon fontos a zenei pályán. Ez persze nem a zenész előtérbe helyezését jelenti, hiszen közönséget szervez és nevel a koncertező művész.

– Szülinapi koncertjén a menedzseri feladataiból is leckét adott. Egyszerre volt a program főszervezője és moderátora, elsőszámú föllépője és ünnepeltje. Figyelme a barokktól induló és a kortársakig jutó szerzőgárda bemutatásán, a zenedarabok előadásán kívül arra is kiterjedt, hogy a hangversenyen közreműködő tanítványait, művésztársait és barátait apró ajándékkal lepje meg. A közönség soraiban minden korosztály képviseltette magát. Ajándékként azt kapták az ünnepelttől, hogy a klasszikustól a modernig, a romantikától a dzsesszig vezette hallgatóságát. Hogyan építette fel a fagottot középpontba állító, az óvodától az egyetemi dísztermen át a falusi templomig befogadott koncertsorozatát?
– Ezt a lelkesedésemet a nagyapámtól örököltem, aki a falujában nemcsak tanított, mert egy személyben ő volt a kultúrház igazgatója és műsorszervezője, a tánccsoport vezetője, miközben három hangszeren játszott és kántorkodott a templomban. A fagottművész diploma megszerzése után a Filharmónia megkínált engem szóló szerepekkel. Ezeken az alkalmakon megtanultam, mit jelent közönség elé állni. Aztán Győrben – ahol Szegedhez hasonlóan zenekarban játszottam, konziban és főiskolán tanítottam –, a TIT, vagyis a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat felkérésre rendhagyó ének-zenei órákat tartottam a barokktól kezdve a modern korig. Akkor egy trombitással együtt jártam a vidéket. Előfordult, hogy egyetlen napon hat „beavató koncertet” adtunk, de minden egyes alkalommal élveztem, hogy attól lett csend egy osztályteremben, hogy a gyerekek előtt eljátszottam Saint-Saëns francia zeneszerzőtől a „Hattyút”. Tehát saját tapasztalataim alapján tanultam meg: összetett feladat a zenekultúra népszerűsítése. Nagyapám nyomdokain, de nagy elánnal haladok azon a hangversenyszervező úton, amelyen mottóm: „Ha nincs lehetőség, teremts magadnak!”

– A miértre választ kaptunk, de a hogyanra még nem, ha tudni szeretnénk: milyen lépésekben tanulta meg a zeneiparban nélkülözhetetlen impresszáriói, fesztiválmenedzsmenti, koncertszervezői feladatokat?
– A budapesti I. István Gimnáziumban, a XIV. kerületi zeneiskolában kezdtem el tanítani a Zeneakadémia után. Élénk zenekari életbe cseppentem, ennek ellenére a koncertterem berendezésétől kezdve a plakátok megírásán és elhelyezésén át a közönségszervezésig minden az én feladatom volt, ha fellépést akartam magamnak. Már akkor is nagy és hosszú, változatos műsorokat játszottam a szólóestjeimen.


livia2

– Ám fagottra jóval kevesebb zeneművet írtak, mint mondjuk a hangszerek népszerűségi listáját vezető hegedűre. Ez a nehézség hogyan hidalható át?
Vivaldi több mint harminc versenydarabot írt fagottra. A repertoár bővítésére példát szolgáltat a francia trombitavirtuóz: Maurice André mindenféle darabot, még Mozart A varázsfuvola operájából Az Éj királynője áriát is átírta, majd eljátszotta trombitán. Ugyanezt teszem én is: nemcsak fagottra írt darabokat, hanem átiratokat is szívesen játszom a koncertjeimen, illetve az SZTE Zeneművészeti Kar oktatóiból álló Szeged Classic Trióval, melynek tagja – rajtam kívül –: Varga Laura fuvolaművész és Klebniczki György zongoraművész. A velük való koncertezés számomra hatalmas örömet jelent.

– Vizsolyi Lívia koncertjeinek a jellemzője, hogy kedves hangszerén nemcsak játszik, hanem szívesen beszél is a fagottról és a bemutatott zenedarabokról. Milyen a jó konferanszié?
– A katonazenekari fesztiválon hetedikes koromban, egri diákként kértek föl először arra, hogy mondjam el a közönségnek, mit hallhatnak. De később, a színházban a szimfonikus zenekar első fagottos szerepköréből is gyakran kiléptem, mikor felállva elmondtam, amit összeollóztam az épp bemutatandó zenedarabról, hogy a közönség tudja, mit hall. Ilyenkor a rengeteg zenetörténeti és zenetudományi információból egy-két olyan érdekességet emelek ki és mondok el humoros formában, ami megragad a hallgatóságban, mert kötődik a zeneélményhez és a személyemhez. Célom, hogy moderátorként is szórakoztassam a közönséget, így a tőlem hallott ajánlást még nagyapa és nagymama korukban is emlegethessék, ha meghallják az így megismert dallamot. Egy időben a tanítványaim jegyezték a kiszólásaimat, amelyeken 30 év távlatából is jót nevetünk. Műsorközlőként a sikerem titka, hogy nem komolykodom el a dolgokat. A kontaktusteremtés, az interaktivitás a titok – a XXI. században úgy lehet eladni a zenét, hogy közben szórakoztatunk is, és kész!

– Visszatekintésre, mérlegkészítésre késztet minden születésnap. Mit kapott ön a Szegedi Tudományegyetemtől, mit a szegedi színházi zenekartól?
– Befogadást, mikor 1990-ben Szegedre költöztem. Nagyon hamar úgy éreztem: a Tisza-parton itthon vagyok. A kezdetektől szinte sportot űztem abból, hogy az egyetemi fesztiválok mindegyikén koncertezhessek. Mikor a zenekarban ültem, az onnan verbuválódott fagott triónkkal rengeteget jártunk iskolákba is. A fellépések háttérét a színházigazgató úgy mesélte, hogy én mindig kihívások elé állítom. 2015-ben megkaptam a „Szegedi Szimfonikus Zenekar örökös tagja” megtisztelő címet. Az SZTE Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakközépiskolában, illetve az SZTE Zeneművészeti Karán boldogan tanítom a növendékeimet. Szegeden csak a dombos-hegyes táj látványa hiányzik. Az alföldi síkság egyhangúságát viszont feledteti a Tisza-part.

– Rengeteg zeneművet játszott és játszik a koncertjein, melynek se szeri se száma. Győr, Debrecen, Pécs, Szeged – az összes vidéki nagyváros zenekarában ül növendéke. Görögországban, Portugáliába, Németországban is tartott mesterkurzust. Mióta Szegeden él megjelent négy szólólemeze és két kamarazenei lemeze, minkét triója népszerű. Kapott kitüntetéseket – például Artisjus-díjat és Kazinczy-érmet –, a Szegedért Alapítvány támogatását többször elnyerte. E sikersorozat hogyan folytatható?
Van bakancslistám: Magyarország minden templomába el szeretném vinni a fagottot. Nógrád megye a kiindulópontom, mert én is palóc vagyok. Ha egy kis csönd van körülöttem, azonnal elkezdem kavarni a levegőt. Zeneakadémiai tanáromtól, Janota Gábortól azt tanultam: minden évben kell új darabot tanulni, mert ezzel is fejleszthetjük az elménket. 81 éves mesteremet, a „Rádiózenekar” egykori első fagottosát 2017-ben is elhívtam, hogy hallgassa meg a tanítványaimat, akik újabb és újabb teljesítményre inspirálnak. Ezért aztán „cserébe” legutóbb az SZTE ZMK 2017. július 10-11. közötti nyári akadémiáján árultam el diákjaimnak a fiatalság titkát, ami a folyamatos munka és a tanulás.

– Zenekarokban tölti el az életét, egyetemi tanítványaival együtt zenél... A dallamok világában élő számára mit jelent a zenehallgatás?
– Mindig élvezetet. A mai fejgörcsömet elfújta az a zene, amit autóvezetés közben hallgattam a Bartók Rádióban: a két fagott és a cselló hangjától boldog lettem, másképpen láttam a világot. De rejtett információszerzés és tanulás is a zenehallgatás. Ha zenét hallgatunk, az az asszociációk és reakciók sorát váltja ki az emberből: a nevetéstől a sírásig. A zenehallgatásnál csak maga a zenélés, az éneklés a jobb. Most, a két éves unokámmal együtt fedezem fel a gyerekdalokat: ahogy minden virágról eszünkbe jut egy-egy népdal, úgy jöhetünk rá, hogy az énekléssel olyan kincs van a birtokunkban, amiről talán nem is tudunk. Ezért mondom, hogy a zene minden: a bölcsődaltól a gyászindulóig, a zene mindent tud: a pihentetéstől az aktivizálásig, a zene: szerelem.


Újszászi Ilona
Fotók: Kiss László

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Letöltés


SZEM_magyar_borito SZEM_angol_borito


SZEM_magyar_pdf SZEM_english_pdf