Nagy Bandó, az „állócsillag” dedikációi: „engem tényleg szeretnek”

2013. június 6., 17:30-19:00, Dugonics tér:

„X. Y, aki 100 éve 40 éves” – jegyezte be Nagy Bandó András a szép kézírásával a mondatot abba a régebbi kötetébe, amelyet nyugdíjas korú rajongója, egy ősz hajú asszony tett eléje. „Majának, hogy derűsen tanuljon!” – ajánlotta díjnyertes Hangyabanda nagy kalandja című gyerekkönyvét annak a maga elé képzelt kislánynak, akiről a dedikációra váró nagyszülei árulták el, hogy az oviból most ballag az unokájuk, aki e kötet mesét kapja ajándékba.

Hol születik a barátság?

„Én fedeztem föl Nagy Bandót” – jelentette ki „a” Zsuzsa, aki külföldről haza térve, a Szeged Bárban találkozott az ott rajzolóként „föllépő” fiatal Nagy Bandóval. Aztán barátok lettek. Két dedikáció között ugyanis Nagy Bandó András asztalához ültek a régi ismerősök és barátok. Beszélgetésükbe bekapcsolódhatott, még kérdezhetett is az új ismerős is, akit a Szegedi Egyetem műhelye kötött Nagy Bandóhoz: mindketten publikáltak az idén 60 éves újságban,

Mire vágyott Ady?

„Én megkaptam, amire Ady vágyott: engem tényleg szeretnek” – jelentette ki Nagy Bandó András. „Mikor ’86 és ’87 táján nagyon futott a szekér, és mások azt mondták: ’a csúcson vagy’, én azt válaszoltam: ’nincsen csúcs, csak fennsík’, mert a csúcsról le kell jönni, de a fennsíkon ott kell maradni. Ezt állócsillagnak is mondják. És én az vagyok: állócsillag – ha tetszik, ha nem” – mondta egyszerűen, és nem hangzott túlzásnak.

„Az újszegedi Ligetben, a kerthelyiség tömve volt, a bejáratnál is sorban álltak” – idézett egy másik találkozót „a” Zsuzsa. „A büfés azt mondta nekem: ’Arra kérem, évente egyszer csináljon ilyet, és az eltart engem egész nyáron!’ Mert voltak vagy kétezren és a szünetben nem győztek enni és inni kérni azok, akik a kedvemért jöttek a Ligetbe. Ha egy büfés dicsér egy műsort, az nagy dolog” – vette át a szót, folytatta a múltidézést Nagy Bandó.

„Ahogy kint ülök, Ahogy kínálom a könyvet. Ahogy beszélgetek az emberekkel… Ilyet még nem látott – mondta nekem az egyik pavilonos, aki öt napon át figyelt engem a budapesti Vörösmarty téri egyik könyvünnepen” – ugrottunk egyet térben és időben, de a még mindig a szeretet titkairók szólt a mese.

„Egyedül állok. Az egyik – később könyvcímként is megismételt – ORI fellépésem végén mondtam az egyik műsorszervezőnek: ’Ágika, ha most elvinne egy betegség, nem bánnám, mert sokkal, de sokkal több örömöt kaptam az életben, mint amennyit egy átlagember kap, ezért nem fájna az elmúlás, a halál’. Ezt azért mondtam a 80-as évek végén, mert már akkor telítve voltam szeretettel. Így aztán az azóta kapott plusz harminc év és szeretet: ajándék” – folytatta Nagy Bandó András. „Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki nem szeret. Nekem nem kell harcolnom a szeretetért.”

Tanulható a görög szónoklattan?

„Habitus kérdése a szerethetőség. Nem tanulható” – jelentette ki. „Például a szegedi tanár, Frick Marcsi, aki Deszken fedezett föl magának és a bajai tanítóképző tanáraként is nyomon követte a pályámat azt mondta, miután látott Szegeden, ahol mindig a KISZÖV klubban mutattam be az új műsoromat, hogy: ’András, te nem jártál egyetemre, szónoklattant sem tanultál, mégis mindent tudsz arról, ösztönösen. Mert bejössz, és úgy mutatkozol be a nézőknek, mint akit még soha nem láttak. Aztán elmondod, miről lesz szó, vagyis a témát ismerteted, majd kibontod hosszan. A végén pedig elköszönsz tőlük úgy és olyan szavakkal, hogy legközelebb is visszavárjanak. Ez a talentum!’ Ennyi” – illusztrálta ösztönösségének mértékét, mikor arról kérdeztük, tanítható-e a „szerethetőség”.

Humorista a kabaréban?

„Ha úgy vesszük: középiskolában kifejeztem magam rajzzal. Később humoros írásokkal – először még csak az osztálytársaim szórakoztatására, aztán a szegedi tanárképző főiskolán mutattam be ezeket. Ott az első önálló estem épp 40 éve volt... Így indult el valami, amit ugyanúgy írásnak kell nevezni, mint amit most csinálok. Mert hiszek abban, hogy más kabaré-szerzőnek és humoristának lenni. Én ez utóbbi körbe tartozom, mint Karinthy, aki elsősorban költő és író volt, aztán humorista, s akiről – a sírjánál – azt mondta egyik írótársa: ’ez az egy marha volt köztünk a zseni’. Vagyis Karinthy íróként és költőként neveztetett ’humoristának’, és nem ’kabaré szerzőnek’. Én a kabaréban humoristaként léptem föl, Karinthy-féle irányultsággal” – jellemezte helyét Nagy Bandó András, mikor az íráshoz való viszonyáról kérdeztük. „Szoktam egy Karinthy mondatát idézni: ’Hány humoreszket kell megírnom ahhoz, hogy megértsétek: nem vagyok humorista!’ Ez a tökéletes” – pontosított.

Csiszolatlan gyémánt?

„Azért szeretik, mert igaz” – egészíti ki a mini interjúban elhangzottakat „a” Zsuzsa. Nagy Bandó erre ismét sztorival illusztrálta mondandóját: mikor idén átvette az Aphelandra-díjat, a humaniznus civil díját, akkor egy tévés beszélgetéséről azt mondta neki egy ismerőse: „’Ragyogott a szemed, és látszott rajtad – mint mindig –, hogy nálad minden szívből jön, te nem dumálsz mellé.’ Így működik a színpadi szereplésem is: ezzel is ’népművelek’, tanítóként teszek valamit a nézőért, hogy szellemében, lelkében, tudásában gazdagabban térjen haza”.

És az írás, a mese idején? A kérdésre kérdéssel válaszolt. „Láttál már csiszolatlan gyémántot? Ez koszos, mocskos kicsi kő – mindenki ilyennek születik. A kérdés az, hogy az az egy életed, amit élsz, elegendő-e arra, hogy az összes koszt lecsiszold, és megmutasd magad, mit érsz, és a nem tudom én hány oldalad meg tudd mutatni! Én minden oldalam lecsiszolgatom és megmutatom. Az írás is egy ilyen oldal a kicsi kövön, ami én vagyok. Ez a lényeg!”

Újszászi Ilona