Az évforduló kapcsán idén számos megemlékezéssel, hangversennyel rójuk le tiszteletünket Kodály, a zeneszerző és zenepedagógus emléke előtt. De ténylegesen tudunk-e mit kezdeni a szellemi hagyatékkal, amelyet ránk, utódokra bízott? Előadásom jó alkalom arra, hogy formális frázisok helyett feltérképezzük: miért problematikus a kodályi életmű beágyazódása az utóbbi évtizedek, kiváltképp napjaink kulturális közegébe.
Kodály a zenét az emberi létminőség alapvető tényezőjeként értékelte és művelte, zeneszerzői és pedagógiai programja teljes egységben mutatta fel a zene kitüntetett szerepéből fakadó lehetőségeket. E kitüntetett szerep egyébként legkésőbb Platón óta empirikusan tisztázott tény, amellyel az európai történelem valamennyi spirituális értékekre fogékony korszakában számoltak a közgondolkodás formálói.
Látva eme évezredes tapasztalat konzekvenciáinak háttérbe szorulását, a XX. század első felében számosan álltak elő olyan zenepedagógiai programokkal, amelyek a zene személyiség-fejlesztő funkciójának helyreállítását célozták. Közülük egyértelműen Kodályé a legtágasabb és a legnagyobb szellemi igényű. Ezúttal kissé talán provokatív módon vagyok kénytelen rámutatni részint a zenésztársadalom ama kellő megértést és következetességet nélkülöző reakcióira, részint azon szakma fölött álló társadalmi körülményekre, amelyek külön-külön is, de egymást erősítve végképp könnyűszerrel idézhették elő a Kodály-koncepció perifériára szorulását. Végezetül meg kellene próbálnunk választ keresni a témánk szempontjából legalapvetőbb kérdésre: egyáltalán maradt-e még esély mára a kodályi program folytatására? És kíván-e a jövőben élni a magyar társadalom azzal a teljesítmény-többlettel, melyet a személyiség kiteljesítését célzó művészeti nevelés bizonyítottan kínál?