revesz_bela

Kutatások a sötétben. A titkosszolgálatok vizsgálatának módszertani kérdéseiről

1. Társadalomtudományi szempontból mit értünk pontosan a titkosszolgálatok kifejezés alatt?

2. Mivel magyarázható az, hogy a politikatudomány nem tartja fontosnak a titkosszolgálati tevékenységek elemzését, az eddigi kutatások zöme pedig történeti vagy normativista irányból közelít a problémakörhöz?

3. Milyen szempontok alapján lehet releváns, érvényes a titkosszolgálatok működése a politikatudományi vizsgálódások számára?

4. Létezik általános módszertana a titkosszolgálatokat vizsgáló tudományterületeknek, vagy ez még kidolgozásra vár?


1. Társadalomtudományi szempontból mit értünk pontosan a titkosszolgálatok kifejezés alatt?

– Erre sem a társadalomtudományokban, sem a titkosszolgálatok praxisában nincs „pontos” meghatározás, nem is lehet. Az viszont igaz, hogy vannak olyan együttes elemei a titkosszolgálatoknak, amelyek a rájuk vonatkozó vizsgálódások számára is közös kutatási megközelítést körvonalaznak. Ezt a közös nevezőt jelezheti, hogy a mindenkori titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági, nemzetvédelmi, nemzetbiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség stb.) általában a nyilvánosságtól elzárt szabályozás mellett, leplezett intézményi keretek között, titkos hivatásos állománnyal és információs hálózattal, operatív módszerek, speciális technikák alkalmazásával vesznek részt a legváltozatosabb formájú politikai-államhatalmi struktúrák szuverenitásának védelmében. A „második legősibb foglalkozás”-ról van szó, amely a korai időszakban még csak az uralkodó személyét védő bizalmi emberek kisebb csoportját jelentette, majd az állam fokozódó intézményesülésével bonyolult struktúrával és differenciált feladatrendszerrel működő terjedelmes szervezetté vált. A rájuk vonatkozó elméleti kutatások viszont jelentős lemaradást mutatnak.




2. Mivel magyarázható az, hogy a politikatudomány nem tartja fontosnak a titkosszolgálati tevékenységek elemzését, az eddigi kutatások zöme pedig történeti vagy normativista irányból közelít a problémakörhöz?

– Ha betérünk egy könyvesboltba, vagy belepillantunk egy könyvtári katalógusba, a titkosszolgálatokkal foglalkozó címek döntő többsége múlt időben foglalkozik a szolgálatokkal. Ezek tömeges publikálása azt a látszatot keltheti, mintha minden rendben lenne a titkosszolgálatok vizsgálata körül. Közben pedig csak arról van szó, hogy a mindenkori hatalomváltások után az új politikai vezetés előszeretettel használja fel a korábban titkolt iratokat a korábbi hatalom – valós vagy manipulált – „erkölcstelen”, „aljas”, „korrupt” voltának „leleplezésére”, amelynek főszereplője éppen a korábbi titkosszolgálat. Ez az álítás vagy igaz, vagy nem, de az biztos, hogy a hatalom mindig válogat ezen dokumentumok körében, nehogy esetleg az ő korábbi érintettségükre is fény derüljön. A történész viszont ilyenkor örül, hiszen olyan források birtokába juthat, amely hosszú időre kutatási témát, publikációs lehetőséget, oktatási kurzusok beindítását és fokozatszerzési esélyt biztosíthat számára. Annak, hogy a politikatudományok tematikájába egyáltalán nem kerültek be a titkosszolgálatok kutatásának még alapjai sem, ugyanaz a magyarázata, mint ahogyan pl. a szervezetszociológia, a döntéselmélet, a társadalomlélektan vagy a kommunikációelmélet sem reflektál ezekre a jelenségre.

A jogállami gondolkodás számára evidenciának tűnik, hogy a titkosszolgálatok vizsgálatának kutatási terepe a diktatúrák környékén keresendő. A kommunista rendszer összeomlása pedig mintha egészében tette múlt időbe ezt a kérdést. A jogtudomány normatív szemlélete hasonló okokra vezethető vissza. Az alkotmánytan, a közigazgatástan számára a „jó állam” a releváns kutatási téma, a „periférikus” titkosszolgálatok csak mellékesen, mint hatályos, vagy éppen módosítandó joganyag kerülhetnek szóba. A politikatudományok számára pedig a posztkommunista érában egyértelműen a hatalomgyakorlás demokratikus alapjai, a közpolitikai viták, az integrációs mechanizmusok váltak központi kutatási területekké, és szívesen hagyta meg a titkosszolgálatok kutatását a társadalom- és politikatörténet művelőinek. Ez a helyzet egyébként a nemzetközi szakirodalmat figyelve általában is jellemző.


3. Milyen szempontok alapján lehet releváns, érvényes a titkosszolgálatok működése a politikatudományi vizsgálódások számára?

– Sokan úgy vélik, hogy a titkosszolgálatok csupán hírszerzéssel foglalkoznak. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy a mindenkori hatalmi vezetés, mint a hírigények megrendelői, nem önmagukban kíváncsiak az ellenséges tényezők céljaira, szándékaira, intézkedéseire. Ezen információk birtokában ugyanis a veszélyeztető, fenyegető, kockázati tényezők mérlegelését követően elsősorban éppen a titkosszolgálatokat aktiválja ezek elhárítására, az ellenséges – olykor annak vélt, esetleg csak annak beállított – tevékenység ellenőrzésére, megelőzésére, megakadályozására, megszakítására, elterelésére, elhárítására.

Mindkét esetben érdemi vizsgálni valója lenne a politikatudományi kutatásoknak. A szolgálatok minden esetben olyan „mélyről jövő” információkat igyekeznek megszerezni, amelyek csak az ő sajátos kapcsolati rendszereik, speciális titkosszolgálati eszközeik és módszereik felhasználásával lehetségesek. Ezek értékelése és elemzése azonban olyan sajátos szelekciót is tartalmaz, amely bizonyos előzetes prioritásokat is megfogalmaz a döntéshozó irányába. 

Hogy éppen milyen ajánlásokat preferál egy-egy előterjesztés, nagyban befolyásolja a döntéshozó végső elhatározásait – tudjuk a döntéselmélet ábécéjéből. Ily módon nem a „rosszul” vagy diszfunkcionálisan működő szolgálat válik a döntést befolyásoló tényezővé, hanem a szervezeti működés eredményeképpen lesz részese a politikai döntéshozatalnak. Nem beszélve a szervezeti inerciáról, amely következtében önálló intézményi érdekei is megjelenhetnek, de gyakran külső politikai tényezők is felhasználhatják a titkosszolgálatok kivételes presszionáló lehetőségét. Abban az esetben, amikor a titkosszolgálat nem csupán a „szeme”, „füle” a hatalomnak, hanem éppen a „keze”, még közvetlenebb a politikai érintettsége a titkosszolgálatoknak. Itt a kutatásnak például azokat a folyamatokat kellene elemzés tárgyává tenni, melyek során a hatalmi érdekeknek megfelelően a szolgálatok konkrét személyes és csoportközi viszonyokat alakítanak át, változtatnak meg, amelyek a politikai szereplők gondolkodásformáinak, célkitűzéseinek, attitűdjeinek, érzelmi beállítódásainak, egyéni kapcsolatainak stb. módosítását, befolyásolását jelentik. Érdemes tehát hangsúlyozni, hogy mindez nem a „rossz” szolgálatok tulajdonságaiból adódik, hanem a titkosszolgálatok működésének mindenkori velejárói.


4. Létezik általános módszertana a titkosszolgálatokat vizsgáló tudományterületeknek, vagy ez még kidolgozásra vár?

– Mivel az ez irányú kutatások voltaképpen még el sem kezdődtek, nehéz lenne bármiféle metodológiát felfedezni. De mivel valamiféle inter- vagy inkább multidiszciplináris vizsgálódásra lenne szükség, nyilván az érintkező tudományterületek jól felhasználható módszertani útmutatással szolgálhatnának. Ha az „ellenség észlelése és az ellenségkép meghatározása” kutatási témát vennénk példának, ebben a politikai kommunikáció, a tartalomelemzés, a politikai szemantika változatos eszköztára megfelelő segítséget nyújtana. De a „humán tényezők és a digitális technika viszonya a posztmodern hírszerzésben” téma már a számítástechnika módszereinek alkalmazását is szükségessé teszi. A jelenség fokozott komplexitása és a kutatás érzékenysége együtt jelzi a szükséges módszertan összetettségét.

5. A jelenlegi tendenciák szerint változhat-e a közeljövőben a politikatudomány hozzáállása a titkosszolgálati kutatásokhoz?

– Táplálhat bizonyos averziót a téma iránt az olyan „finnyás” megítélés, amely erkölcstelennek, „piszkosnak” minősíti az olyan szervezeteket – és a velük való foglalatosságot −, amelyek arra törekednek, hogy másokról intim adatokat gyűjtsenek rejtett célokból. Ez az averzió természetesen nem teszi nem létezővé ezek tevékenységét, még ha elegánsabb is negligálni őket. Ugyanakkor minden, a titkosszolgálatokra vonatkozó szakmai vita termékeny hatással lehet a politológiai vonatkozású kutatás és oktatás helyzetére.

A diskurzus jövőbeni tárgya pedig már nem egyszerűen az önálló kutatás-oktatás puszta léte, hanem annak tudomány-rendszertani helye, tematikájának és kutatásának esélyei, módszertani problémái, oktatásának lehetőségei, valamint a jelenség megismerhetőségének esélyei körül zajlanának.

E tekintetben a jelenlegi, meghatározó politológiai kutatói körtől áttörés aligha várható. Talán egy következő politológusi generáció felfedezi majd magának (és mindannyiunk számára) e kérdés kutatásának valódi súlyát és jelentőségét.

Szeged, 2015. november 30.

Dr. Révész Béla egyetemi docens
SZTE ÁJTK Politológiai tanszék