Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A tehetség állítólag nagyban energetikai kérdés – a tehetséges ember azért tud sok dologgal mélyen foglalkozni, mert folyamatosan több energiát képes termelni, mint egy átlagos ember. Szüksége is van rá. Így van ereje próbálni, játszani, utazni és a Nemzeti Színház igazgatójának lenni, ha Jordán Tamás. És egy kávé alatt elmondani, milyennek látja a színházakat és a közönségeket, és milyennek a jövőt.

 

A fiatalok kezében van a színház jövője.

 

– Mondják, úgy tűnik, mintha a vidékből kiveszett volna a fiatal, kísérletező, lázadó színház, noha valamikor itt volt a „melegfészke”.
– Nemcsak vidéken, hanem egyáltalában nincsenek ilyenek – leszámítva a néhány favoritot, mint Schilling Árpád, Zsótér vagy Bodó Viktor. De ez szám szerint is nagyon kevés embert jelent, eredményekben, előadásokban mérve pedig ugyancsak csekély. Én úgy gondolom, hogy mostanában nincsenek ütős, tehetséges kísérletezések, mint amilyenek voltak a hatvanas évektől kezdve, mondjuk éppen Szegeden Pál Istvánék, vagy az Universitas, aminek én is tagja voltam. Ezek nemcsak vidékről vesztek ki, hanem a színházi életből vesztek el.
– Mi lehet ennek az oka? Hogy már mindent ki lehet mondani, nem kell jeleket használni, a közönyösség vagy egy másfajta életritmus?
– Minden benne van. Most kezdem azzal, hogy a színész szakmának és a színháznak is hihetetlenül csökken a presztízse. A mi időnkben négyezer körül volt a jelentkezők száma a főiskolára, most hatszáz-hétszáz. Tehát a fiatalok számára ez a szakma elveszítette a vonzását, a színészet nem jelent semmi különlegességet, és maguk a színészek sem, ezért már eleve kevesen gondolják, azt, hogy ezen a pályán kellene boldogulniuk. Másrészt, a rendszerváltástól a színház elvesztette azt a rendkívül fontos társadalmi szerepét, amivel ’89 előtt rendelkezett. Mert a teátrum egy fórum volt, ahol várták az emberek, hogy kimondjanak dolgokat, és ahol össze lehetett nézni, súgni. Ha nem is gondolom, hogy mindig, de többnyire volt valami szerepe a közéletünkben, a politikában, a tájékozódásunkban: irányt adott. Ez a funkciója most már megszűnt, a színháznak gyalázatosan esik az ázsiója. Az a baj ebben a modernebb világban, amiben élünk, és amibe a televízió, a számítógép és az internet bombasztikus erővel betört, hogy a most fiatal közönségnek számító nézők, vagy akik néhány év múlva lesznek huszonévesek, nem kapnak muníciót a szellemi táplálék befogadására – nincs rá igényük. Nem értenek a színház nyelvén, nem hat rájuk. Egy amerikai felmérés szerint a tizenhárom-tizennégy évesek hét-nyolc másodperc egybefüggő képsorozatot engednek maguknak a televízióban végignézni, amit, ha nincs vágva, akkor ők vágnak a távkapcsolóval. Már tíz másodpercet sem bírnak ki, hogy a kép ne változzon. Ettől a színház végképp idegen. Nem mondom, hogy ez általános érvényű, de a tendencia figyelmeztető: számukra a színház lassú és érdektelen, és a történetek, a mese már nem érdekli az embereket.
– Nem emiatt az ellentétesség miatt kellene a színháznak felvennie a versenyt?
– De, azért örömmel nyugtázhatjuk, hogy telt házakkal mennek a színházak Magyarországon, tehát ha veszít is a közönségéből a színház, nem veszítette el. De ez egy folyamat, aminek félő, hogy lesz következménye. Abban reménykedünk, hogy olyan ócska már a televízió, annyira színvonaltalan, hogy talán kezdenek elpártolni tőle, és mégiscsak a színházban keresik az igazit – az élményt, az okulást.
– A táncszínházak viszont virágzanak.
– Igen, azok nagyon mennek. Éppen azért, mert nem kell gondolkodni, hanem szabadon lehet asszociálni, nem kell átélni, nem kell annyira komoly emóciókat belefektetni, illetve gyorsabb, többet tud elmondani a fiatalok nyelvén, mint a színház.
– Akkor a színháznak most új utat kell találni?
– Keresi a színház. A beszámolók szakadatlanul arról szólnak, hogy keresik, aztán majd jön öt év múlva egy másik generáció, és valami egészen meghökkentőt fog csinálni. Felveszi a versenyt a színház műfaja a gyorsuló világgal. A mi korosztályunk viszont már nem akar ezzel ringbe szállni – mi szeretnénk nagyon jót csinálni azon a terepen, ahol mi otthonosan mozgunk.
– Egyáltalán mit vár a közönség?
– Sokféle közönség van: van a vájtfülű értelmiségi, aki fogékony az újra, szereti azokat a kísérletezgetéseket, amelyek kimondottan neki szólnak, elvárja a színháztól, hogy azon a nyelven fogalmazzon, amilyen világban élünk, és megtalálják hozzá az utat. De a nagyközönség nem tart itt – a közönség egy része nincs állandó kapcsolatban a színházzal, hanem egyszerű nézők, akik beülnek a nézőtérre, és szeretik azt, amit mi esetleg már ósdinak vagy avíttnnak gondolunk. De ők meg nem fognak beülni a Süsü Sirályára, vagy nem fogják megnézni azokat a Zsótér-előadásokat, amik előtt mi hasra esünk, és úgy gondoljuk, hogy nagyot léptünk előre a modernség terén. Ők nem fogják azt érteni. Nekik díszletben, jelmezben kell játszani ósdinak tűnő színdarabokat, amiket nagyon jó színészi színvonalon játszanak el. Cseppet sem gondolnám, hogy ennek nincs értéke. A Nemzetiben hatszáz ember van esténként, jönnek buszokkal, boldogok, hogy ott lehetnek, és látják Törőcsik Marit, Garas Dezsőt, értik a történetet és a színházat, közben a kritika egy része nyilván elmarasztal bennünket, hogy milyen avíttan játszunk.
– Tehát népszínházat kell csinálni?
– A Nemzetinek mindenképp. Minden színháznak elvált mára, hogy mi a dolga – vagy kialakult észrevétlenül, vagy elvárják tőle, vagy az alkotók olyan meghatározók, hogy irányt mutatnak: mondjuk a Vígszínháznak kialakult egy arculata, ami szintén népszínház, mert ezer embert kell bevinni. A Katona József Színház kisebb, a töretlen és rendíthetetlen megújító szándék hozta létre, kísérletezgetnek, miközben a színészi munka is nagyon színvonalas, a Bárkának illik kísérletezgetnie, a Madách mostanra zenés színház lett, Szirtes Tamás vezetésével, ott az Operaház fantomja a sláger.
– Miért ennyire népszerűek a kevés gondolkodást, rengeteg szórakoztatást ígérő darabok?
– Ha meg akarjuk érteni, hogy mik a bajok, akkor, túl a világ kihívásain, azt kellene tudnunk, hogy mi van az óvodában és az iskolában, ami a színház és a gyerekek közé áll. Milyen fajta oktatással, ízlésvilággal, látásmóddal nem segíti a tanítás a színházhoz való közeledést. Mert már az oktatók sem szeretik a színházat. A színház önmaga eszközeivel nem tud győztes lenni ebben a harcban. Nyilván meg kell tennie mindent, hogy érdekes legyen, de valahogy az oktatás tartalma és a képzőművészeti világa, különböző szegmensei nem arról szólnak, hogy a színház felé tereljék a gyerekeket. 
Ha arról beszélünk, hogy milyen színház érdekli manapság a fiatalokat, vagy magát a közönséget, akkor nekem, a konzervatív ízlésemmel nagyon nehéz dolgom van, ha abban bízom, hogy a színpadon megteremtett, szakmailag jól kivitelezett szituációk, amiben csendek, zavart összenézések, elfojtott mondatok vannak, amik szakmailag tökéletesen tudnak lelkiállapotokat, ki nem mondottságokat tükrözni, sikeresek lesznek, mert lehet, hogy észre sem veszi az a néző, akinek csináljuk. Neki ez unalmas. Nincs úgy nevelve, nem olyan az ízlése, a műveltsége, hogy odakösse valami, amiről mi szakmailag úgy gondoljuk, hogy helytálló és tökéletes. Márpedig mi gyakran ilyesmiket akarunk elmesélni: a lélek oldalrezdüléseit, amiről mi tudunk vallomásokat mondani, bizonyosságokat szereztetni. De ha egyszer ezt nem értik, akkor csináltunk két perc teljesen fogyaszthatatlan értelmetlenséget. Nem tudom, hogy mi a megoldás. Az a színház, amelyik felveszi a ritmust, amely a világgal él és megpróbál a közönségnek oly módon kedvezni, hogy változatos, érdekes, újfajta formákat akar mutatni, lehet, hogy nem is akar ilyesmiket tartalmazni. És mégis el tud mondani olyanokat, amik esetleg szíven ütik a nézőt. De ha felteszem azt a kérdést, hogy mikor sírtak az emberek utoljára a moziban vagy színházban, akkor lehet, hogy a válasz az, hogy ötven évvel ezelőtt. A lelkük más a nézőknek, és nem biztos, hogy ez csak a színház hibája. A világra meg olyan könnyű rákenni mindent.