Elsőre úgy gondoltam, „vérbe mártom” tollamat, mert a Vágtázó Életerő szegedi koncertjét szervező csapat sajtóellenes hozzáállása kicsit megkeserítette a lelkem. De Csillagászék közel százötven perces produkciója után nem tehettem meg. És ha a szervezők igazi célja a koncert eltitkolása volt, az bizony tökéletesen sikerült. Nagyon gyors közvélemény-kutatás kideríthette volna, hogy a száznál alig több érdeklődő egyáltalán honnan tudhatta, a Vágtázó Szegedre érkezik. Minden mindegy alapon a kezdés idejét egy órával későbbre tolták, ezzel büntetve azokat, akik így is eljöttek.
A zenekar nagyon nehezen tudta felpörgetni magát az IH üres óriáshodályában, vágtázásnak nyoma sem volt, és az a néhány pogós, aki már kezdésre pörgött önmagától is, táncteremnyi helyet kapott produkciójához. Fáj kimondani, de sokáig úgy éreztem, az elmúlt harminc év leggyengébb VHK-koncertjét látom. Aztán történt valami. A tempó egyre feszesebb lett, a zene összeállt, lassan beindult a kollektív tudatmódosítás. Aki bírta és ott maradt, kapott egy órányi hamisítatlan vágtázást. Kár, hogy mindez kiscsoportos foglalkozás, tucatnyi néző személyes ügye volt. Lehunyt szemmel emeltem magam az üres téren át, telt házas, lüktető bulik emlékképével színezve meg a tudatomba beszűrődő ismerős zenét. Ebből az estéből koncertvers biztosan nem születik.
Végére egy javaslat a szervezőknek. Legközelebb engedjenek le papírhajókat a Tiszán. Az is ingyen van, és legalább annyira hatékony, mint a mostani koncert hírverése.
Vágtázó Életerő – IH rendezvényközpont – 150 néző
Petró János