Prof. Dr. Iglói Ferenc, a fizikai tudomány doktora, a Wigner Fizikai Kutatóközpont Szilárdtestfizikai és Optikai Intézetének tudományos tanácsadója, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Fizikai Intézete Elméleti Fizikai Tanszékének egyetemi tanára Magyarország számára kivételesen értékes tudományos pályája során a soktestrendszerek kollektív viselkedésének statisztikus fizikai vizsgálata terén elért nagy jelentőségű, nemzetközileg is széles körben elismert kutatási eredményei, valamint iskolateremtő tudományos munkája elismeréseként részesült Széchenyi-díjban.

A professzort telefonon kerestük meg, elsőként arra kértük, mutassa be tudományterületét.

– Elméleti fizikus vagyok, ezen belül pedig statisztikus fizikával foglalkozom. A statisztikus fizika olyan rendszereknek a tulajdonságait vizsgálja, amelyek sok apró összetevőből állnak. Hogy egy példával szemléltessem: a régebbi időszakban, ha egy gőzgép működését nézzük, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy a gázokban lévő kis részecskék, amelyekről ma már tudjuk, hogy azok molekulák és atomok, milyen mozgást végeznek. Ezeknek a mozgásformáknak a statisztikus elemzése után tudunk olyan makroszkópikus jellegű, tehát a számunkra érdekes kérdésekre választ adni, hogy például milyen egy gőzgépnek a hatásfoka. A 19. században, az ipari forradalom idején ezek voltak azok a kérdések, amelyek tulajdonképpen életre hívták a termodinamikát. A statisztikus fizika ilyen kérdések megválaszolásával kezdődött. Utána ez a terület kiteljesedett, így a fizikában tudjuk ezt a módszert használni gázokra, folyadékokra és szilárd testekre, vagyis nagy összetevőjű rendszerekre. Ugyanakkor maga a módszer, a statisztikus leírás a fizikán kívüli területeken is alkalmazást nyert, használjuk a kémiában, a biológiában, a szociológiában, sőt, újabban már a pénzügyek világában is alkalmazzák ezt a módszert. A statisztikus fizika lényege, hogy van egy alsó szint, amely az összetevőknek, a mikroszkópikus szereplőknek a világa, és ehhez egy felső szint csatlakozik, és ezen a fölső szinten való kérdések azok, amelyek bennünket foglalkoztatnak. Ennek a tudományterületnek a fejlődése meglehetősen töretlen, alkalmazása gyakran a fizikán túli területekre is elvezet, éppen azért, mert interdiszciplináris, és meglehetősen modern.

Prof. Dr. Iglói Ferenc előadása a StatPhys27 konferencián. Fotó: Claudio Esses.

– Ha össze kellene foglalnia a tudományos karrierjét, mely mérföldkövek lendítették előre vagy épp állították szembe kihívásokkal?

– Annak, hogy fizikusnak mentem, több oka is volt. Az egyik az, hogy szegedi vagyok, és a Radnóti gimnázium matematika-fizika tagozatára jártam nagyon erős osztályba, kiváló tanárokkal. Ez volt az az időszak, amikor az érdeklődésem a fizika irányába vitt el. A jó fölkészítésnek köszönhetően abban az időben középiskolásként az érettségi évében belekerültem a nemzetközi fizikai diákolimpia magyar csapatába, és az akkor Szófiában megrendezett diákolimpián bronzérmet nyertem. Ez után már természetes volt, hogy fizikusnak megyek. A szegedi egyetemen végeztem el a fizikus szakot, ami után az akkori idők talán legjobb szakmai műhelyébe, a Központi Fizikai Kutatóintézetbe (KFKI) kerültem Budapestre, ott írtam az egyetemi doktori dolgozatomat, amit aztán a szegedi egyetemen védtem meg.
Sub Auspiciis Rei Publicae Popularis kitüntetéssel végeztem 1981-ben. Maradtam a KFKI-ban, ami nagyon erős közösség volt, ott írtam meg a kandidátusi disszertációmat, majd egy többéves külföldi munka kezdődött, először posztdoktorként, majd vendégprofesszorként, a bécsi műszaki egyetemen kezdtem, majd a kölni egyetemen, a leuweni katolikus egyetemen, végül pedig a nancy-i egyetemen voltam. Ez kitett hét évet, a rendszerváltást megelőző és az azt követő időszakban. Többek között azért is voltam ilyen hosszú ideig külföldön, mert a régi rendszer már nem, az új pedig még nem egészen működött. Egyrészt hagyták az embert hosszabb ideig szabályos körülmények között dolgozni külföldön, másrészt pedig ezek érdekes kihívások voltak új kollégákkal, új problémákkal tudott az ember találkozni. 1992-ben hazajöttem, és tudván, hogy én ilyen háttérrel rendelkezem, a szegedi egyetem elméleti fizikai tanszékéről megkerestek, hogy szívesen vennék, ha részt vennék az oktatásban. Ekkor a kutatómunkámat a KFKI-ben és annak jogutódjaiban végeztem, ma ez a Wigner Kutatóközpont, az oktaói munkám pedig Szegedhez kötött. Azóta is a Szegedi Tudományegyetem oktatója vagyok. Félévenként egy-egy kurzust, évente egy speciális előadást szoktam tartani. A Szegeddel való kapcsolat azért is nagyon fontos nekem, mert így a fiatalabb generációval való kapcsolat közvetlen. Azok a doktoranduszok, akik az én témavezetésemmel végezték a doktori munkát, zömében a szegedi egyetemhez köthetőek.

– Nyilván abból, hogy közben a Wigner intézet kutatója, a szegedi egyetem hallgatói is profitálnak.

– A Wigner alapvetően kutatóintézet, annak ellenére, hogy jó pár kollégám oktat is a kutató munkája mellett az ország számos egyetemén. Ez bevett gyakorlat. Az elmondható, hogy bizonyos területeken talán a kutatási feltételek jobbak egy ilyen intézetben, de ma már az a jellemző, hogy az egyetemeknek is, így a Szegedi Tudományegyetemnek is meglehetősen komoly kutatási potenciálja van, nagy eltérés ilyen szempontból már nincs kutatóintézet és egyetem között.

– Miért lehet az, vegyük például a fizikát, hogy mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel? Hogyan generálódnak azok a tudományos kérdések, amelyekre választ kell találni?

– Ezzel kapcsolatban két utat lehet megemlíteni. Egyrészt maga a gyakorlat az, amelyik számos problémát felvet. Számos olyan kérdés van, amelynek a megválaszolása rendkívül fontos, hogy példaként egy szomorú aktualitást mondjak: a koronavírus-járvány kapcsán is vetődnek fel kérdések. Ennek a modellezése és leírása bizonyos szempontból érinti a statisztikus fizikát. De csomó olyan aktuális kérdést vet fel, amire egyrészt választ kell adni, másrészt egy másik irányba módosítja a gondolkodást: abban az irányban szokás kutatni, amerre érdemes, amerre problémák vannak. A tudományban ez a legnagyobb hajtóerő. Említettem a gőzgépet, a régi világban az azzal kapcsolatos kérdések megválaszolása volt a feladat. A mai világban is számos olyan kihívás van, amely a fizika nélkül nem válaszolható meg. Például a fúziós energiatermelés, amit reményeink szerint a fizikusok fognak megoldani. Vagy például ott van a legújabb terület, a kvantumtechnológia, ahol egyedi atomok fölhasználásával alkotnak új iparágakat. Ezek mind olyan területek, amelyek a gyakorlatból nőnek ki. A tudományos kérdések fölvetődésének másik útja: a tudományoknak van egy önfejlődő irányuk is, amikor a már megvizsgált problémák adnak föl újabb és újabb kérdéseket, esetleg olyanokat, amelyek utána aztán gyakorlati hasznosításra is fognak alkalmazást nyerni. Ezzel kapcsolatban szokás emlegetni az elektordinamikánál Maxwellt, aki egyenleteinek elméleti fölírásával és konzekvens leírásával az elektromágneses hullámok létét megjósolta, amit utána fedeztek föl. Ezeket a hullámokat mind a mai napig használjuk, például most is, ezzel a telefonbeszélgetéssel. Ha ez a két megközelítés, ez a két út kart karba öltve halad előre, akkor a tudománynak és a fizikának is a fejlődését tudja eredményezni.

– A tudományos munkája során mi az, ami most leginkább foglalkoztatja, ami a legnagyobb kihívást jelenti most Önnek?

– Legnagyobb kihívást talán nem tudnék mondani. A statisztikus fizika most számos alkalmazást nyert, és ezeken a területeken külön-külön dolgoznak ezzel a módszerrel. Az erről leváló, önállósodó egyik nagy terület a hálózatkutatás, amely Barabási László nevéhez köthető, ő is statisztikus fizikusként került ennek a területnek az egyik legjelentősebb alkotójává. A pénzügyi szektorban való alkalmazások is mindennaposak. De maradt még számos kérdés a fizikai kérdéseket illetően, amivel én most részben foglalkozom. Ezek a kérdések fázisátalakulásokhoz, a hirtelen változásokhoz kapcsolódnak, hogy példát hozzak erre is, ilyen jelenség a víznek a megfagyása. Amikor megfagy a víz, akkor igazából az anyagot alkotó részecskéknek a kölcsönhatása változatlan marad, viszont egy paraméter, a hőmérséklet változik, s hirtelen minden más lesz. És azon a ponton, amikor egy fázisátalakulás történik, akkor robbanásszerű változások következnek be. Hogy megint a szomorú aktualitásról beszéljünk, például a koronavírus-járvány terjedésénél van két állapot, az egyik, amikor még csak egyéni fertőzöttek vannak, a másik pedig, amikor már tömegessé válik a járvány, vagyis a közösségnek egy népes hányada lesz fertőzött. A kettő között szintén egy ilyen robbanásszerű változás, fázisátalakulás zajlik le, és elméleti szempontból a koronavírus kapcsán lezajló fázisátalakulás nem is nagyon különbözik attól, ami például a víznek a párolgásánál történik, amit a kritikus pontjában való viselkedésnél lehet látni. Ennek az elméleti leírása analógiákat, azonosságokat vet föl, és ezeknek a vizsgálata mind a mai napig nagyon izgalmas.

– Széchenyi-díjra a szakma jelöli a tudományos világ képviselőit. Milyen érzés volt Önnek, amikor megtudta, hogy megkapja ezt az elismerést?

– A felterjesztők között volt több olyan kollégám, aki korábban már maga is részesült Széchenyi-díjban. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. Nem minden fölterjesztettből lesz díjazott. Így amikor azt az értesítést kaptam, hogy az én nevem is a díjazottak között szerepel, az nagyon nagy örömmel töltött el. És az, hogy erre a szintre, erre a magasságra jutottam, az nyilvánvaló módon azzal kapcsolatos, hogy óriások vállán álltam. Kiváló tanítómesterek, kollégák, a későbbiekben pedig nagyszerű tanítványok voltak azok, akik ehhez a kitüntetéshez hozzásegítettek. És azt is elmondhatom, hogy ennek az egész területnek, mondhatnám úgy, hogy egy kicsit a hozzám kapcsolódó iskolának az elismerését is látom ebben a díjban.

Antal Éva Eső