„Hívjatok egyszerűen redékánnak!”, a rektor és a dékán összevonásából – mondta

Keszthelyi-Szabó Gábor azoknak, akik eleinte zavarban voltak, miként is szólítsák. A szokatlan pályaívre az is utal, hogy a Szegedi Tudományegyetem Mérnöki Kar dékáni kinevezésről szóló határozatot pont tíz évre a rektorrá választása napjához kapta kézhez Keszthelyi-Szabó Gábor, aki korábban két cikluson át mint a Szegedi Élelmiszeripari Főiskola, „a SZÉF” főigazgatója, majd – a szegedi egyetemi integráció eredményként – mint a Szegedi Tudományegyetem Mérnöki Kar dékánja is dolgozott. Hozzátette: számára a „Tanár Úr” köszöntés is tökéletesen megfelel, hiszen a diákok így szólítják. „Azt az alapkoncepciót, hogy a természettudományi és műszaki képzés szegedi bázisát fejleszteni kell, magamra vállalom. 2000 őszén jelentek meg nagy létszámban a vállalati és a szolgáltatói szféra képviselői a Dugonics téri tanácsteremben, és én – mint az akkori gazdasági és közkapcsolati rektorhelyettes – menedzseltem az ipar, a szolgáltatók és a tudományegyetem közötti kapcsolatokat” – nézett vissza Keszthelyi-Szabó Gábor, mikor arról kérdeztük: milyen előzmények után épülhetett föl a kar új Moszkvai körúti épülete, amelynek dolgozószobájából irányítja az SZTE részét jelentő intézményt.

„Vállalom azt a keresztapaságot, amelynek eredményeként a SZÉF-ből az SZTE Mérnöki Kara lett. Azt a kritikát is vállalom, hogy mikor a Tudássétánynak ezt a Moszkva körúti új pontját megterveztük, kicsit hazabeszéltem. Azonban ezzel az új épülettel egy olyan gyakorlati oktatói bázis jött létre, amely nem csak a mérnökhallgatók terepe” – tette hozzá a dékán. Majd kiegészítette: „Tanítunk – többek között én is – a természettudományi kar kötelekébe tartozó biomérnököket, környezet-, és anyagmérnököket is. Sőt, az SZTE

Természettudományi és Informatikai Kar tanár szakos hallgatói is megfordulnak itt. Jól átgondoltuk a fejlesztést. Természetesen e téren is voltak szakmai segítőim: Hodúr Cecília professzor asszony vagy például a szaklaborokat kifejlesztő Beszédes Sándor, Gyeviki

János, Sárosi József, Forgách Endre. Ugyanakkor a biomérnök mesterszakot már a mi gesztorságunkkal nyújtjuk be akkreditációra, míg a környezetmérnök mesterszakra a TTIK tart igényt. Tehát mélyíteni kell és az MGK-t is be kell vonni a Szegedi Tudományegyetemen belüli karközi együttműködésbe.”

„Végzettségemnél fogva is preferálom a mérnökképzést” – ismerte el a dékán. „De úgy, hogy azt csak olyan irányban fejlesszük, amelyhez megvan vagy karközi együttműködéssel megteremthető a humán erőforrás és a gyakorlati oktatási bázis. Ezt az adottságot a mechatronikai képzésben látom, illetve a bioenergetikai mérnök szakon. Az első esetben minden feltétel adott, a második esetben a humán erőforrással és a tudásalapú kutatási eredménnyel már rendelkezünk. Hiszen intenzíven bekapcsolódtunk például a KNRET, vagyis a környezet és nanotechnológiai egyetemi tudásközpont és a kutatóegyetemi projektbe. Itt a bioenergetikában olyan tudományos eredményeket értünk el, amelyeket oktatási szinten is tudunk hasznosítani” – nézett előre. „Ugyanakkor azt is látni kell: a mérnökképzéshez nem elegendő, ha van tábla, kréta és impakt faktor, vagyis csak a humán erőforrás, mert e szakok oktatásához labor és pénz kell.”

„Az együttműködésben hiszek. Például a robotikában a kecskeméti főiskolával és a szegedi partnercégekkel együttműködni érdemes, mert ez egy felfutó iparág” – vélekedett Keszthelyi-Szabó Gábor, aki a kapcsolatok erősítése mellett érvelt, mikor elmagyarázta az ipari partnerekhez helyezett tanszékek előnyeit. „E modell nemigen terjedt el Magyarországon. De például a Corvinuson, a műegyetemen, a győri Széchenyi egyetemen bevált. E helyeken nagyágyúk végeztek és tanítanak, én viszont a közepes vállalkozások – például a Mol, a villamos- és a gázszolgáltatók – irányába mozdulnék. Jövőre végeznek az első gépészmérnök szakos hallgatók. Hasonlóan sikeres a műszaki menedzser szakunk. Ugyanakkor a mérnöki kamarával folytatott tárgyalások eredményeként kell meghatározni az irányokat, mert például járműgépész szakot nem lehet az egyetlen ilyen laborunkra építeni. Úgy vélem, a felsőoktatás-politika rájön arra, hogy be kell engedni a képzési struktúrába újfent azokat a gyakorlati szakembereket, akik a maguk területén, a mérnöktudományok, a projektek terén már letettek valamit az asztalra. Ők adják a gyakorlati projektekkel kapcsolatos tapasztalatot, mi pedig a tudományos minőséget.”