Szegedi Tudományegyetem | Húsz év múlva

Archívum

2005

1. szám - 2005. január. 24.

MFK

Jegyzet

Húsz év múlva

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Nyolc esztendős korunkban legjobb barátnőmmel levelet írtunk tíz évvel későbbi önmagunknak, hogy a gyerekfejjel felnőttnek vélt nagykorút figyelmeztessük arra, mi a fontos az életben. Ebben az irományban többek között olyan bölcs tanácsokkal is elláttuk a jövendőbeli olvasót, mint hogy mik azok a dolgok, melyeket feltétlen ki kell próbálni egy ifjú hölgynek, mielőtt betöltené a húszat. Ha minden a tervek szerint ment volna, akkor én mára világhírű primadonna lennék, a barátnőm pedig többször kiverekedte volna a teakwondo olimpiai aranyát. Van még mit behoznunk.
Ha most írnék levelet a húsz évvel idősebb önmagamnak, valószínűleg sokkal földhözragadt dolgok szerepelnének benne, úgy mint család, munka, lakás, utazás, egészség. Most persze az előbb felsoroltak ugyanolyan kivitelezhetőnek tűnnek, mint anno az, hogy egyszer felfedezek majd egy csillagot, de lehet, hogy mire túl leszek a negyvenen, ezek is olyan nevetséges ábrándokká silányulnak, mint egy nyolcéves gyerek álmai. Egy nemrég napvilágot látott felmérés szerint például a magyarországi negyven és ötven év közötti korosztály a legveszélyeztetettebb Európában, s itt kiemelkedően magas a halálozások száma.
Ennyit arról, hogy kutya, macska, gyerekek, és egészség? Szép azt gondolni, hogy velem ez úgysem, de önállátatás lenne. Várhatom, hogy majd kevesebb lesz a stressz, több idő vagy/és pénz jut majd arra, hogy a természet lágy ölén energiától kicsattanóan kergessek tarka pillangókat, hogy ezzel égessem el felhalmozott stressz-hormonjaimat, és míg oxigénnel telítődik tüdőm, megszabaduljak a mérgező energiáktól is. Bízhatnék ebben, de nem vagyok már nyolcéves. Mert ha ez a felmérés nem téved, akkor az elkövetkező húsz évben igen sokat kell dolgoznom, hiszen ha ilyen mértékben csökken a munkaképes felnőttek száma, akkor ki fogja eltartani a gyerekeket, betegeket, nyugdíjasokat, ha nem a lelkes, nagy teherbírású ifjoncok. Akik aztán a még inkább megnövekedett mennyiségű munkát még kevesebb idő alatt végzik majd el, így még több stressz éri őket, amit pedig sem orvosaink, sem gyógyszerészeink nem ajánlanak. Hogyan szállunk ki ebből az ördögi körből? Két megoldás tűnik kézenfekvőnek: vagy meg kell találni az örök élet forrását, vagy változtatunk kell az életmódunkon. Talán az első lehetőség tűnik reálisabbnak. Vagy nem kellene a csodára várni, mint egy nyolcéves gyereknek, hanem mozdulni kellene.
Mert szeretném, ha még én értékelhetném a most írt levelemet.

Pölös Zsófia