Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Isten valamennyiünk felett úr, csak a szertartásaink különböznek. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Milyen megélni az olvasók intenzív szeretetét? Hozzá lehet szokni?
– Semmiféle szeretethez nem lehet hozzászokni. Ilyenkor egy kicsit zavarban vagy és azon gondolkozol, mi az ördögöt csinálhattál, aminek a kapcsán te ezt megkapod. Isten kegyelme adta meg nekem, hogy idegen emberek érzik úgy, mintha közük volna hozzám.
Én el szoktam Istennel beszélgetni minden elalvás előtt és minden templomi alkalommal. Temetésen néha nagyon csúnyákat mondok neki, hiszen egyre jobban szegényedik köröttem az ismerős világ. És akkor ő az én szívemben azt mondja, hogy hogy mondhatsz ilyen hitetlen dolgot, sose vagy egyedül. Amikor egyedül vagy, akkor is ott vagyok, vigyázok rád, és undok alak vagy, ha ilyen csúnyán beszélsz. Neki van igaza.
– Nagyon sok művében elevenedik meg a személyes élete. Amikor az emlékeiről ír, mennyiben teremti újjá őket?
– Sehogysem. Egyszerűen nem lehet, mert akkor elveszítené az akkori lényem a rá akkor jellemző ostobaságát. Még annyira fiatal vagyok, amikor elkezdődnek mondjuk az Ókút című regényem emlékezései. Egy gyereknek a látásmódját kell ilyenkor megteremtenem, aki nem lát még semmit a világból, aztán egy kicsit növekszik, kialakul a személyisége, és ennek megfelelően változik az ábrázolás is.
Az írónak pedig az a kötelessége, hogy azt ábrázolja, momentán az ő életében milyen az az ország, ahol él. Úgy nem írhatok, mint Jókai, és úgy sem, mint aki a jelen pillanatban születik. Már Esterházyék szókincsén látom, hogy más, mint az enyém, és ez nagyon helyes. Én sosem tudnék úgy írni, ahogy ők, de nem is akarnék, ez az ő szép mesterségük joga. Őket az a dacos fiatalság fejezi ki, amely azt meri mondani a hatalomnak, hogy nem érdekel.
– Sok műfajban alkot, mégis regényei a legszámosabbak. Mi az, amit a regény tud, s más műfaj nem?
– A magyaroknak szükségük van egy olyan ember regényeire, aki még úgy beszél magyarul, ahogy én. Néha meg kell kérdeznem a fiatal kollégákat, hogy mit akartak mondani egy mondattal, mert nem értem. Ugyanakkor tisztelem a személyiségüket és azt a bátorságot, ahogy belenyúlnak a nyelv konstrukciójába.
És ne felejtsd el, hogy negyvenkét országban jelenik meg, amit írok, így valaki mindig meghív. December 11-én fogom átvenni az olasz nagydíjat az Ajtó című regényemért. A temetőbe is bemondtam Emerencnek, hogy ne ordítozzék megint, nem én kaptam a díjat, hanem a maga története. Meg vagyok hívva mindenhova, és ha lehet, akkor mindig azon a nyelven beszélek, amelyiken az újságíró kérdez. Nyilván Magyarországon is az angol lesz a hivatalos nyelv. Ez nekem nem lesz probléma, mivel én Angliában, Amerikában is egyetemi tanár vagyok, filmforgatókönyv-írást kellene tanítanom, ha mennék. De nem megyek, mert itthon van rám szükség. Nagyon nagy szüksége van Magyarországnak arra, hogy én itthon legyek, hogy hallják az én csendes és higgadt hangomat. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy félelem nélkül mindent a szemükbe tudjak mondani. Például, hogy a zsidókat hagyják békén. Nem félnek attól, hogy Jézus Krisztus megkérdezi majd őket, mi bajuk volt voltaképpen? Soha nem értettem az antiszemitizmust. Ha olvastad az Für Elisét, láthattad, állandóan szerepelt benne Brüll bácsi. Hát mit gondolsz, Brüll bácsi Árpád-házi magyar volt? És mégis ő küldte a Cilinek az ágyát.
– Hogyan lehet dolgozni a vallások közötti párbeszéden?
– A mi iskolánkban katolikusok, reformátusok, zsidók mind együtt tanultak, kinek-kinek máskor volt a vallásórája, egyébként mindig együtt voltunk. Hát csak nem képzeled, hogy nálunk volt zsidókérdés! Isten valamenynyiünk felett úr, csak a szertartásaink különböznek.
Én egy olyan időszakba születtem, amikor nekem nem volt szabad, hogy zsidó legyen a barátom, de mondhatták a fasizmus idején, hogy ne járjak be a gettóba segíteni a zsidóknak, tudták, hogy bejárok. Mit csináljanak, nem tudják letartóztatni a debreceni kultúrtanácsnok lányát, ha ilyen perverz, hogy a zsidókat szereti. Ilyenkor mindig megkérdeztem, hogy Jézus Krisztus, mégis, mit tetszenek gondolni, milyen vallású, zulukaffer?
Nekem nagyon nehéz valamit megtiltani. Azt szeretem, akit szeretek. És azt nem, akit nem. Ezekkel a klasszikus kommunistákkal se tudtam mit kezdeni, de ők se tudtak magukkal, azért hulltak szét. Ők is érezték, hogy nem helyes, amit csinálnak.
– Eleget tesz minden meghívásnak, de mikor van ideje írni?
– Az olvasóknak nemet mondani lehet, de nem szerencsés. Ha valaki feléd hozza a tenyerében a szívét, miért hárítod el a kezét? Fogd meg! Minél több emberre van szükség. Mondd meg nekik, hogy amitől félnek, ne féljenek!
A keresztfiamat kértem meg rá, hogy próbáljanak meg addig a határig tehermentesíteni, hogy legalább az Elise második részét be tudjam fejezni. Erre meg a kiadó kérdezte, hogy nem volna hajlandó az életrajzot még tovább folytatni, ameddig él?
A Für Elise második kötetében Hitler megszállja Ausztriát. És én ott vagyok. Kapok két akkora pofont, hogy kiesik a szemem. Mert nézd meg ezt a kun szememet, a kínaiakéhoz hasonló a vágása. Egy német katona meg adott két csárdás pofont a Friedrichs Brückén, mondván, jaj de szép kis zsidó lány vagy. Maga meg dögöljön meg, mondtam erre magyarul. Átéltem ezt a két pofont, elhoztam emlékül. Nem is felejtettem el, amikor az Abigélt megírtam. Tudomásul kell venni, hogy a zsidókérdésben valaki mindig megszólal, hiszen ha nem szólal meg, akkor mi lesz.
Mondtam hát a kiadóigazgató úrnak, kössön a Jóistennel egyezséget, hogy tartsa meg a mostani elmeállapotomat, mondjuk öt év múlva is, mire Magyarországon rend lesz. Mert most nem igaz, hogy rend van. Én már nem merem kinyitni a televíziót, mert egyik a másikat harapja, a másik az egyiket, mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza. Szerencse, hogy Hungária csak egy fogalom, különben most eltakarná a szemét. Milyen világ ez? És a többi néma csönd, mint Hamletban. Nem rajtam áll. Ha rajtam állna, akkor bizonyára másképpen volna.