Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Sok szép, derűs percet okozott nekem a „hetvenedik és vidéke”. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

– Augusztusban ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Szép, gazdag utat járt be…
– Igen, elütöttem a hetvenet. Szerencsés vagyok – nem ő ütött el engem. Bár ősszel egyszer tett egy próbát, a négyes villamos képében, a Petőfi sugárúton, mikor az egyetem felé vágtam-vágtattam át, ősi szokásom szerint szabálytalanul. A csöngetésre biztosabb lett volna hátralépni, de már vitt a lendület, átszökkentem. Ennek van egy nagyon negatív kicsengése: mert csak egy botlás a sínek között és nekem – annyi… Meg van azért pozitív is: szökellésben még elég jó vagyok. Ami az egészre árnyékot vet: most is a nehezebb megoldást választottam, mint annyiszor a hetven év során. A vicces az, hogy közvetlenül utána egyszerre jutott eszembe az eredeti Kosztolányi-sor: „Mint aki a sínek közé esett…” meg a Karinthy-féle brilliáns paródia: „mint aki halkan belelépett…” És akkor már nevetni is tudtam.
Egyébként sok szép, derűs percet okozott nekem a „hetvenedik és vidéke”, mert már a könyvhéttől kezdve szeptember végéig jó hosszú köszöntéssorozatban volt részem. Barátok, kollégák, régi Kincskereső-társak, tanítványok, ismerősök részéről annyi szeretetet kaptam, hogy tovább erősödött bennem a meggyőződés: a Jók és Igazak mégiscsak megtalálják egymást ebben a gonoszul labirintizált világban.
– Hogyan éli meg ezt a változást? Mi az, amit fontosnak tart az életben?
– A mi kultúránkban talán túlságosan is komolyan vesszük az éveket. Számoljuk, hüledezünk, ijedezünk tőlük. A létet bonyolult rejtelemrendszerek szövevényeként értelmezem, ahol nem a határolt, hanem a határtalan a legfontosabb. Ebben az Élet nevű Misztériumjátékban idő és tér csak kellékek, a játék lényege maga a misztérium, a rejtelmek, a csodák. „Az élet kétféleképp lehet élni: vagy úgy, hogy minden csoda, vagy úgy, hogy semmi sem az” – mondta Einstein. Ugyancsak tőle származik az igazi tudósi aforizma: „A lét válna kibírhatatlanul unalmassá, ha nem próbálnánk megfejteni azokat a titkokat, melyeket Isten elrejtett előlünk.”
– A költészet is része a titoknak?
– Része a titoknak, eszköze a titokfejtésnek. Mint minden, ami az ember éberségét, fölébredését, önmagához-térését szolgálhatja. Mint minden igazi művészet, ami az emberi lélek titkait, reményeit és rettegéseit, páncélos szörnyeit és törékeny világló rózsaablakait, az élet lobogását és hamvadását szeretné fölmutatni.
– Mély, metafizikai távlatok érezhetők a verseiből, mintha egy szakrális térből néznénk az „itt” és a „túl” határmezsgyéjén tétovázó embert. Olasz Sándor szerint ezek a versek olyanok, mintha a költő megismerte volna már a megismerhetetlent, mintha átbukott volna már „a létezés túloldalára”.
– Nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Kereső vagyok, és elég mélyre merészkedtem abba a nagy sötétlő erdőbe, amiről Dante ír. Az én embereszményem – egy Dali-kép címét kölcsönözve – az elefánt-tükörképű hattyú. Dali mesteri konstrukciója, hogy elefántként tükröződnek a hattyúk a vízben, bizonyos fatörzsek vetületével együtt. Aminthogy mi emberek is anyagnak látszunk, és ha a tükröződésnek hinnénk, talán el is fogadnánk igaznak, valóságnak. Van is lehúzó erő, gravitáció stb. A teljes igazság mégis az, hogy határtalan szárnyfesztávú lelkek vagyunk.
– Isten…?
– Az istenhez való viszony – akár tagadó, akár igenlő – meghatározó mindnyájunk életében. Hamvas írja, hogy nem ismer senkit, se élőt, se holtat, aki valaha is ki tudta volna ejteni ezt a szót, ami nem név, hanem fogalom. „Ha az ember Isten elé lép / és nem tud nem előtte lenni / önmagát nem felejtheti otthon” – mondja. Én fiatalon olykor bedőltem materialista trükköknek, de hát Isten nemcsak teremtő nagy művész, hanem zseniális tárlatvezető is, elkerülhetetlen volt, hogy rányíljon a szemem a létezés csodáira, s elkerülhetetlen, hogy írjak róluk. A jel/ölhetetlen jel/ölhető című kötetem azt szeretné érzékeltetni, hogy minden jel egyben rejtjele is valaminek, hogy minden anyaginak, fizikainak megvan a maga magasabbrendű, asztrális, mentális, spirituális felsőbb valósága. Az igazi művészet tulajdonképp ebbe a szakrális tudásba avat be.
– Idén jelent meg új könyve, Az eltévedt világítótorony. Mit jelképez a cím?
– Ebben a rosszul kezdődött új évezredben mindenki tájékozódási pontokat keres, több fényre, eligazításra, nagyobb szabadságfokra lenne szükség. Hívásra és irányra. Jó irányra, ami távlatot ad. A régiek tudták, hogy mielőtt valami tetté válik, előzőleg ott van valami erősebb: a kép, a gondolat. Az IDEA. A manipuláció mai nagymoguljait igazán nem lehet idealizmussal vádolni, de ők is tudják, hogy ennek a valóságot megelőlegező képnek, ennek a megvalósulni készülő gondolatnak óriási hatalma van. Fortélyosan bombázzák hát az agyunkat mindenfelől, igyekeznek megspórolni neked, nekem, mindnyájunknak az önálló gondolkodást, kép- és eszményalkotást, készen adják, olcsón adják, tukmálják ránk a sémát. Kapcsolatban vagyok tehetséges, kezdő írókkal. Mesterségbeli tudásuk meglepően jó, csak filozófiailag kell erősödniük, ne dőljenek be ezeknek a szemfényvesztőknek. És szeretném kiáltani: ne igyák szét az eszüket, ne drogozzák ködösre a szellemüket, a Magasabb Tudatállapotot szellemi, spirituális úton is el lehet érni – és csak úgy lehet élni. Különbözni kell, különcködni lehet, de magunkat eladni és feladni soha!
– Mondana valamit a terveiről?
– Az augusztusi Tiszatájban jelent meg a Széljegyzet a húr-elmélethez című versem. Egy új kvantumfizikai elképzeléshez kapcsolódik, miszerint minden hihetetlenül apró, rezgő, láthatatlan energiaszálakból áll. Erről és a rokonrezgésekről, együttrezgésekről, végső soron az Univerzum-szimfóniáról tervezek egy ciklust. S mert engem a szép képek mindig elvarázsoltak, ebből a varázslatból megszületet egy festmény-vers-kötet, klasszikus képélményeim mellett olyan kitűnő szegedi művészbarátaim ihletésére, mint Pataki Ferenc, Olasz Attila, Szűcs Árpád és a korán elvesztett Veres Mihály.