Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Néhány napja megismerkedtem egy hazánkban dolgozó francia edzővel. Mozgáskoordinációt oktat egy futballcsapatnak, fegyelmezett, dinamikus munkát végez. Miután a meccsek után a harmadik félidőben nemcsak a sztorik, hanem az italok is előkerülnek, módomban volt látni a francia tréner arcát, amikor kóla került a vörösborba.
A francia társadalom sokáig nem tudott mit kezdeni azzal, hogy minden ötödik állampolgáruk arab származású vagy fekete-afrikai volt. A nyolcvanas években aztán felépítették a saját labdarúgásukat: az állam pénzt adott az önkormányzatoknak ahhoz, hogy az iskolákban fociosztályok működhessenek. Ugrásszerűen megnőtt az igazolt labdarúgók száma, emelkedett a sportág színvonala, és kezdték megérteni egymást azok a különböző vallású, bőrszínű, kultúrájú szülők, akiknek gyerekei egy csapatban küzdöttek a győzelemért.
A sikertörténet egyik állomása az 1998-ban elért világbajnoki és a 2000-ben kiharcolt Európa-bajnoki cím, ám ezeknél fontosabb eredmény az a társadalmi béke, amit a világ legnépszerűbb sportága hozott létre. A franciaországi világbajnokság idején az ország minden presszójának asztalán látható volt a nemzeti válogatott játékosainak arcképe. A fotókon a gall kakasos mez színes volt, de a ghánai, kameruni, argentin, grúz, zsidó, baszk, arab összetételű csapat játékosainak arcát egységes bronzszínben láttatták.
Összeértek.
Ezt is átbeszéltük a francia mozgáskoordinációs edzővel, aki, miután láthatta, hogy a székemből felpattintó gólörömön kívül mélyebb összefüggések feltárására is van bennem erő, a fülemhez hajolva kérdezett: „Meg tudná mondani, hogy ha önöknek olyan fantasztikus csapatuk volt, most miért állnak így?" Széttártam a karom. „És ha olyan boraik vannak, mint a balatoni vagy a tokaji, akkor hogy ihatnak műanyag pohárból, és főleg kólás bort?"
Mi, bizony, mindent képesek vagyunk tönkretenni.
Itt van ez az ünnep, kezdtem a választ, a legszebb történeteink egyike, és ebben sincs egység. Egy parlamenti képviselő, a törvényhozás egy tagja, a társadalmi norma megtestesítője azt nyilatkozta, hogy az ötvenhatos forradalom őt a nyilas terrorra emlékezteti, amikor a felfegyverzett civilek házról házra járva kutakodtak a zsidók után. És ez a képviselő törvényt hoz, és gombot nyom, és szerepel, és csöppet sem szégyelli magát.
Nem, nem, rázta a fejét a francia tréner, erre nincs francia analógia. Mert nem lehet. A köztársasági eszmét nem írhatja fölül semmiféle érzelem vagy politikai ambíció.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, a másik gyönyörű eseménysor hősei negyvenes-ötvenes éveiket taposták 1867-ben, a kiegyezéskor. A császár megközelítésében ekkorra az árulókból megértett elégedetlenkedők lettek, létrejött Európa egyik legerősebb állama, a duális monarchia, ahol még pártot is alapíthattak a 48-asok. Sok egykori huszár nem kapott kárpótlást semmilyen formában, de öregségükben ott volt támaszként az állam által fönntartott nyugdíjasotthon.
A huszadik századi huszárokat csupán egyetlen momentum, igaz, az új köztársaság legitimációját kijelölő első törvény kárpótolja. Ezenfelül nincs semmi. Sem intézményes gondoskodás, sem valódi múltba nézés, sem nyugdíjasotthon, sem érdekképviselet, sem pedig az ocsúnak a búzától való megkülönböztetése.
Néhány éve a nemzeti ünnep alkalmából megjelent egy nagyon tanulságos album Csete Örs szerkesztésében. A lapokon az ötvenhatos hősök akkori és mellette a mostani arcképe látható. A tűzbe rohanó ifjú, és az álmait vesztő öreg, a tiszta szívű gyerekember és a meggyötört aggastyán, a reményért halni kész hős és a reményvesztett névtelen. Elképesztő erejű képsorok.
Pilinszky jut eszembe. Az auschwitzi haláltáborban kiállított fényképekre utalt egyszer. Az áldozatok arca olyan, mint a bűnözőké, a hóhéroké akár az angyaloké.
A televízióban sima modorú, tökéletesen megszólalni kész, elegáns, felkészült emberek nyilatkoznak arról, hogy miért nem működik az ország. Ezeknek az embereknek nincs lyukas zászlójuk, nincs huszárkardjuk sem, csak kommunikációjuk.
Ady ír egyszer a múltról mint makacs halottról. Ötvenhat megmaradt hősei néhány év múlva egytől egyig valóságosan is eltávoznak. Halottak lesznek, mint az ügyük. Mert mit is akartak a szegedi egyetemisták, a pesti srácok és az utcákról az erdőkbe visszavonuló fegyveres melósok? Önrendelkezést, ami nincs, képviseleti demokráciát, ami csak az intézményi feltételrendszerben létezik, törvényességet, amin ma Kulcsár-féle milliárdos csalók mosolyognak, és kultúrnacionalizmust, amit ebben az amerikai, állományjavítókkal egyben tartott mocsokban már meg sem értünk.
De a makacsság marad.