Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hogy mi köze van egy térdműtétnek a borlaphoz? Hát erre szánnám ezt a 4513 karaktert.

Sötét éjszaka volt, azt hiszem, huszonhetedszer ásítottam a volánnál, szemerkélt az eső, mögöttem, a hátsó ülésen próbált szundítani a fiam fölpócolt lábbal, térdműtét után, hőemelkedéssel. „Szóval akkor meg fogunk halni?” – kérdezte, ami valószínűleg arra utalt, hogy talán csak egy sztaniolpapír-vastagságú fal választott el attól, hogy vezetés közben elaludjak.

Dehogy, dehogy. Még látni szeretném a fiad, tehát az unokám, sőt ki akarok vele menni a Szabadság térre focizni, aztán együtt szotyizni a te meccseden, amikor már te is öregfiú leszel, meg a kocsmába is el akarok veletek menni, mert az olyan szép, amikor három generáció feledkezik bele egy-egy lassúdad magyar pohárba. „Hogy lehet a pohár lassúdad?”

A borközeli állapot egyik kiterjedése az, amikor kizökken az idő, de még a tér is. Nyitott szárnnyal zuhansz emelkedve, vagy siklasz a szánon a hópárna fölött néhány centivel. Na, ilyenkor vagy harmatos virág, tollas fészek, édeskés babaszag. A pohár felfelé nyitott üvegharang, és abban táncol az arany tengerek fénye a naplemente pirosában, ami épp olyan piros, mint a bor.

Elsuhantak a fák, fiam, aki majd futballista és borissza édesapa lesz, elszenderült a mesétől. Hát milyen az ész? Mindig azzal a metaforával a számban ébredek, ami az utolsó ízt adta az álom szájüregében. És hát, amikor az ember egyszerre sokfélét kénytelen művelni, amikor átér az egyik szerepből a másikba, viszi magával az utolsó szavait, mint két ébrenlét között a képet – az álom nehéz nyelvű, banánajkú barlangján át.

Szóval a pirosbor. Az étteremben, a távoli városban képződött törzshelyen, ahol az álmosító út előtt jártam, mint rendesen, ha jó pincérre leltem, most is megbeszéltem az italkérdést. Elfogadom, lehet, hogy terjengős vagyok ilyenkor, de ez szerintem úgy jó, legyen ideje a hallgatásnak, a beszédnek és az ivásnak is. „Ezt nézze meg az úr” – szaladt oda hozzám egy pohárka pálinkával az én pincérem. „Ha kitalálja, hogy miből készült, ma este a vendégem.”

Isten mindig ott van, ahol a jó pálinkát úgy osztják, mint az igazságot. Néhány hete e hasábon a patikusokról, kiemelten a mórahalmi igaz emberről, Jenci bácsiról, no meg a Masa- és Kiri-féle hullóeper-pálinkáról emlékeztem meg. S a szülővárosomtól háromszáz kilométerre, az írástól két hétnyi, a hajdani patikai kóstolástól pedig huszonöt évnyi távolságra ott volt a poharamban a Masa-féle. A lassúdad pohár. Faeper, mondtam, és a pincér szótlanul meghajolt.

Lehet, hogy ez a Kilimandzsáró.

Drámaíró barátom szokta emlegetni a színészek klasszikus tragédiáját: mire isznak maguknak egy arcot, elfelejtenek szerepet tanulni. Olykor ezért nem érnek föl a hegyre. De a figyelmes vendég fölérhet, mert Hamlet monológja íz, Nóra szenvedélye aroma, Harpagon károgása savhangsúly, Faust teljessége testesség, Casanova bujasága pedig illat. Ezek a hősök nem a szövegen, hanem egy átlényegült formán keresztül rendezkedtek be a lélekben és a testben.

A vacsora után a pincér megkérdezte, milyennek találom a borlapot. Ezt este tízkor vetette föl, hajnali kettőkor még elemeztünk. Végül, amikor már csak ketten maradtunk, leült jegyzetelni. Ha a fehérborokról beszélünk, vázoltam elképzelésemet, mindenképp gondolnunk kell arra, hogy legyen a könnyű, az illatos, a testes, az öszszetett és furmint kategóriában is borunk. Utóbbit azért emelem ki, mert ez a hungarikum – lássunk csodát! – minden ételfajtához képes illeszkedni. Folytatván a sort, a rozéborok között mindenképp legyen kizárólag kékfrankosból készülő és házasított is, mert előbbi a magyar táj nagy kincse, utóbbi pedig a magyar borász kreativitásának a megvalósulása.

Legyen persze pirosbor is, emeltem föl a mutatóujjam. A világ erre halad, de talán nem tudja, hogy ez valójában a visszatérés a régmúlt ösvényhez. Kezd elegünk lenni a nagy, testes, fűszeres, füstös, vaníliás vörösborokból, és újra megkívántuk a burgundi pinot noirt és a tüzes kadarkát. Ha pedig vörös, legyen egy meggyes kékfrankosunk, mellé egy-egy fajtabor a nagy francia hármasból, végezetül egy-egy klasszikus bordói házasítás és barrique – a forma kedvéért.
Ami a desszertbort illeti: kell késői szüretelésű balatoni (Isten nyugosztaljon, drága ember, Figula Mihály!), kell egy összetett szamorodni, egy aszúértékű, friss cuvée, végezetül egy nagy aszú, kajsziillatú, ragyogó koronaként.

„Piros?” – kérdezett vissza a hullóeper pincér.

Akár a tubarózsa – erősítette meg bennem egy mórahalmi ember.