2024. május 18., szombat English version
Archívum  --  2007  --  16. szám - 2007. november 26.  --  Fókusz
A halál mindig tragikus, hallottam nemrég valakitől, a halál mindig meglepő, mondta pár nappal később valaki más. A halált valóban nem lehet megszokni, a halál tényével való szembesülés minden egyes alkalommal arcul csapja a mindenkori túlélőket, az örök utókort. Sokan halnak meg mostanában, akik nem haltak meg azelőtt – ismerjük a szállóigét, ami nem csak kihívó egyértelműségével igaz.
Szabó Magda halálában a legmeglepőbb, pontosabban a legmegrázóbb az, hogy elvitt magával egy világot. Pontosabban lezárult egy világ, amelynek tanúja volt, és lezárult egy világ – no jó, talán nem is egy –, amelyet íróként teremtett. Ha azt mondjuk, hogy sokan halnak meg mostanában, akik nem haltak meg azelőtt, az azt is jelenti, hogy egy-egy haláleset nem csak egy egyedi ember végességével, de egész korok letűnésével is szembesít.
Az idő természetéből adódik az a természetes képtelenség is, hogy a halál kapcsán mindig megemlékezhetünk, de nem ünnepelhetünk a születésnél – azt leszámítva persze, hogy ahogy minden halál tragikus, úgy minden születés öröm is egyben. De a nyereségek természetét sohase láthatjuk előre, a veszteségeket azonban mindig fel tudjuk mérni utólag.
Sokan halnak meg mostanában, akik nem haltak meg azelőtt: szép sorban az egész múlt század meghatározó gondolkodói, akik picit még bekukkantottak az új évezredbe, amitől mi már nem tudjuk, mit várhatunk. Szabó Magda története valóban régimódi történetté válik: egy nagy munkakedvű mesélő halt meg, aki kedves volt és öntörvényű, akinek mindenről megvolt a maga véleménye és a maga története, aki régimódi regényeket írt, de nagyon frissen gondolkodott, és aki a Für Elise folytatásaként meg akarta írni a fiatalkorát és majd talán a későbbi életét is, de a folytatás nem készült el – ő volt az.
Hölgyeim és uraim, megint elmúlt a huszadik század.
Turi Tímea
Bezár