Vége a napnak. A nyár halott.
A kert is halni készül.
A fákról leszédült a lomb.
Végül minden szétesik.
Leszáll az este végül.
Suhan velem az éjszaka,
ez a zsúfolt, szűk kusett.
Az ablakhoz megyek.
A kert is halni készül.
Végül minden szétesett.
Nem vagy itt. Felhabzik az ég
sziszegve, mint a szóda.
Arcomon érzem az ősznek
gereblyekarmait.
Futunk eloldozódva.
Aranykor
A Kezdet idején már este volt
a Szabadság hídon mentem át
néztem az aranyló lámpasort
miféle sejtrács őrzi a lélek ágbogát
és miféle spirálkulcs nyitja vágyaink
örökre változó rendszerét
amely torzul megújul s elkopik megint
és mintha összeállna úgy hull egyszerre szét
és miféle kombinációra lép a lábunk
és miféle kód a sejtelem
hogy minden mögött egy gyermeket találunk
sem felnőni sem játszani nem engedem
a Szabadság hídon mentem át
most előttem áll az a szőke kisgyerek
„azért vagyunk hogy mindent megjegyezzünk
és végül elfelejtsenek”
lesz-e még arcunk mikor a négy lovas majd
előlép a virradatból
vajon a dobozba gyűjtött aludttejfogakban
szunnyad-e még az aranykor
vajon ha a látás visszatalált
visszatalál-e a lélek
és hozza vagy elviszi majd a halált
és mi az amit örökre járni remélek
pedig úgy gyorsul most bennem
mint ami rövid sprint után
épp a célvonalon mint a rövidtávfutó
hirtelen megáll