2024. május 19., vasárnap English version
Archívum  --  2007  --  5. szám - 2007. március 5.  --  Irodalom
Mono
 
Már nincs aranykezük ropogva leng a fák
vénember-keze
már az aranyban sincsen arany
és már a világban sincsen semmi világ
mennyire megcsúnyultam előtted uram
 
micsoda öncsalás az ész és mennyire
ócska bizonyosság a megszokás
a napra hogy eljön az éj
arra meg újra a nap
és mind lehull a semmibe
 
az Allewelt téren rükvercbe jár a szél
söpör söpör az úriszony
halálunk óráján mért nem vagy itt
most előkotorja sötét
bábuit a mély
 
azt akartam mondani látlak
és hogy ismerem ahogy te mattot adsz
hogy sorsnak álcázod gyilkos taktikádat
már elhasalt a fehér futótavasz
s a király mozdulatlan
 
 
Menetrend
 
Vége a napnak. A nyár halott.
A kert is halni készül.
A fákról leszédült a lomb.
Végül minden szétesik.
Leszáll az este végül.
 
Suhan velem az éjszaka,
ez a zsúfolt, szűk kusett.
Az ablakhoz megyek.
A kert is halni készül.
Végül minden szétesett.
 
Nem vagy itt. Felhabzik az ég
sziszegve, mint a szóda.
Arcomon érzem az ősznek
gereblyekarmait.
Futunk eloldozódva.
 
 
Aranykor
 
A Kezdet idején már este volt
a Szabadság hídon mentem át
néztem az aranyló lámpasort
miféle sejtrács őrzi a lélek ágbogát
 
és miféle spirálkulcs nyitja vágyaink
örökre változó rendszerét
amely torzul megújul s elkopik megint
és mintha összeállna úgy hull egyszerre szét
 
és miféle kombinációra lép a lábunk
és miféle kód a sejtelem
hogy minden mögött egy gyermeket találunk
sem felnőni sem játszani nem engedem
 
a Szabadság hídon mentem át
most előttem áll az a szőke kisgyerek
„azért vagyunk hogy mindent megjegyezzünk
és végül elfelejtsenek”
 
lesz-e még arcunk mikor a négy lovas majd
előlép a virradatból
vajon a dobozba gyűjtött aludttejfogakban
szunnyad-e még az aranykor
 
vajon ha a látás visszatalált
visszatalál-e a lélek
és hozza vagy elviszi majd a halált
és mi az amit örökre járni remélek
 
pedig úgy gyorsul most bennem
mint ami rövid sprint után
épp a célvonalon mint a rövidtávfutó
hirtelen megáll
Bezár