Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A kezdetek

– Korábban a művelődésszervezők oktatásában vett részt. Mi vitte vissza a Gazdaságtudományi Karra?
– Amikor kézhez kaptam a diplomámat a Gazdaságtudományi Karon, az akkor még Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karról éppen elment két közgazdász, és a művelődésszervező-képzésbe kerestek nyelveket beszélő közgazdászt. Ebbe úgy csöppentem bele, hogy tudományos előéletem szinte egyáltalán nem volt, nekifogtam, hogy PhD-diplomát szerezzek. Marketinget és közgazdaságtani alapismereteket tanítottam. Csakhogy közben rájöttem, hogy amit marketingből tanítok a hallgatóknak, az sok esetben ellenkezik az elveimmel, és nem egyezik meg azzal, ami szerintem hasznos és fontos. Ehelyett környezet-gazdaság tannal kezdtem el foglalkozni, ebben a témában kutattam. Erre viszont nemigen volt lehetőségem a Pedagógusképző Karon. Így kerültem vissza a Gazdaságtudományi Karra: korábban is tartottam már ott órákat, és amikor hívtak, mert szükség volt új környezet-gazdaság tan oktatóra, örömmel mentem.
A főiskolai karon szakmai szempontból nem találtam már a helyem. Nem akartam marketinggel foglalkozni tovább, és bár nagyon szerettem a kollégáimat, magát a kart is, a főnököm pedig a lehető legjobb főnök volt, már nehézséget okozott, hogy megtartsak egy-egy órát olyasmiről, ami szerintem nem fontos, sőt, amivel nem értek egyet. Egészen egyszerűen nem tudtam elhitetni a diákokkal, hogy én ezt fontosnak tartom. Egy marketingkritikai kurzust örömmel megtartanék, de marketing-előadást többet már nem.
– Mi volt az oka ennek a nagy gondolkodásbeli váltásnak?
– Volt egy kurzusom egy pécsi professzorral, Budai-Sántha Attilával, aki az úgynevezett fejlődési folyamat árnyoldalait kezdte el feszegetni a kurzus során. Bennem pedig megkérdőjeleződött maga a fejlődés paradigma; vagyis hogy egyáltalán van-e fejlődés, és fejlődés-e az, ha közben aláássuk a jövőbeni fejlődési lehetőségeket. És elgondolkodtam azon, hogy nekem az-e a feladatom, hogy azt kutassam, mitől lesz egy nagy cég még nagyobb, és mitől keres még többet… Átértékeltem magamban ezeket a dolgokat. Ezenkívül Herman Daly közgazdász munkái is nagy hatással voltak rám szakmailag, vagy a magyar kutatók közül említhetem Pataki György és Takács-Sánta András munkásságát.

 

Málovics György (1979) egyetemi tanársegéd 2002-ben szerzett diplomát a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karán. 2002 és 2007 között a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai, majd Pedagógusképző Kar oktatója, a Közművelődési Tanszék munkatársa. 2007 szeptembere óta pedig a GTK Közgazdaságtani és Gazdaságfejlesztési Intézet Regionális Gazdaságfejlesztési Szakcsoportjában dolgozik tanársegédként. Környezet-gazdaság tannal foglalkozik, PhD-dolgozatát 2008-ban adja le. Fotó: Segesvári Csaba

Kérdőjelek

Úgy látom, hogy marketingnek nagyon lényegesek és jók is a mikrohatásai, tehát egy vállalat számára nagyon is fontos, hogy jó marketinget folytasson, hiszen ha nem teszi, valószínűleg nem lesz sikeres a piacon. De ha megnézzük, hogy társadalmi szinten ennek milyen hatásai vannak, legyen szó ökológiai vagy társadalmi következményekről, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy az összkép pozitív. Sőt, ami azt illeti, én éppen ezt kérdőjelezem meg – illetve bennem ez kérdőjeleződött meg.
A környezet-gazdaság tan és az ökológiai közgazdaságtan ezzel szemben a gazdasági rendszer és a környezetünk, bioszféránk összefüggéseivel foglalkozik; azzal, hogy ezek hogyan hatnak egymásra. Vagyis hogy hogyan kellene ügyelnünk arra, hogy ne tegyük tönkre a bioszférát – mint ahogy jelenleg tesszük. Ezt persze nem lehet röviden összefoglalni, ötéves kurzusokat tartunk Fenntartható fejlődés címmel, abban a témában, hogy miként is lehetne környezetroncsolás nélkül fejlődni.
– A PhD-dolgozatában is ezzel foglalkozik?
– Több egymással versengő közgazdaságtani elméletek létezik arról, hogyan kellene átalakítani a gazdaság szerkezetét annak érdekében, hogy az emberek hosszú távon is jólétben élhessenek a bolygónkon. Egyrészt ezeket vizsgálom, hasonlítom össze egymással. Másrészt pedig a PhD-dolgozatom témája, hogy egy adott vállalat mikor nevezhető fenntarthatónak, tehát mikor mondhatjuk el róla, hogy nem mások kárára és rovására működik, hanem nagyjából anélkül végzi a tevékenységét, hogy a környezetben és a társadalomban kárt tenne. Ehhez persze abból kell kiindulni, hogy a mostani folyamatok nem fenntarthatóak. Ilyen például a klímaváltozás. Ezért lényeges szerintem egy, az üzleti szféra számára kidolgozott szempontrendszer, amely alapján eldönthető, hogy adott vállalatok fenntarthatók-e vagy sem. Azt hasonlítom össze, hogy az ökológiai és a gazdasági fenntarthatóság párhuzamba állítható-e, illetve hogyan gátolhatja a gazdasági sikert az ökológiai és fordítva.

Tudatformálás

– Hogyan változtatható az emberek hozzáállása a környezetvédelemhez?
– Az én álláspontom szerint a tudatformálásnak lehet a legnagyobb szerepe. Az, hogy az emberek másképp viselkedjenek ebben a témában, máshogy hozzák meg az állampolgári döntéseiket, és ami talán még fontosabb, a fogyasztói döntéseiket is. Bízom benne, hogy ha ezt például a dolgozatomban konzekvens logikával végig tudom vinni, és érvelni amellett, hogy ha magunknak sem akarunk rosszat, akkor változtatnunk kell a fogyasztói magatartásunkon.
– Van erre a cégek részéről igény, hogy felhívja valaki a figyelmüket ezekre a problémákra?
– Azt lehet mondani, hogy van, Magyarországon is elég sok cég foglalkozik környezeti menedzsmenttel, de nem biztos, hogy arra van igényük, amit én mondok. Hiszen ahogyan én látom ezt a dolgot, nem biztos, hogy ez a növekedés- és fogyasztásorientált logika hosszú távon ne veszélyeztetné a saját életünket. A cégek persze jellemzően szeretnek ebben a logikában benne maradni, és pusztán az üzleti sikerre helyezni a hangsúlyt. Emellett vannak olyan vállalatok is, amelyek igyekeznek környezetbarát politikát folytatni, tehát növekedni, fejlődni, de közben ügyelni a környezeti menedzsmentre is. Ez jó dolog, de makro- vagy akár globális szinten szerintem nem egyeztethető össze azzal, hogy az ember megóvja a környezetét. Ilyen értelemben tehát nincs igény. Vannak persze másfajta vállalkozások, például az úgynevezett alternatív kapitalisták. Lehetséges, hogy később egy olyan terület lesz, ahol igényt tartanak ezeknek a problémáknak a kezelésére.
A cégek döntései viszont a tömegek döntéseitől függnek: ha az emberek nem vásárolnak, a cégek nem termelnek. Tudomásom szerint nincs még kialakult elmélete annak, hogy milyen lenne egy olyan gazdasági rendszer, amely nem a folytonos növekedésre épül. Az értéket pedig a preferenciáink határozzák meg: így elképzelhető egy olyan rendszer, amelyet növekedés jellemez, mégis környezetbarát. A jelen pillanatban nem efelé haladunk. Úgy vélem, hogy mindenki tegye meg a magáét, amennyit tud. Azt is fel kell tudnunk mérni, hogy mi az, amit már nem tudunk megtenni.
– Ön mit tud megtenni? Milyen logikát követ a hétköznapjaiban?
– Amióta szembesültem ezzel a problémakörrel, eléggé átalakítottam az életemet. Nem járok autóval, hanem biciklizek, repülőgépre sem ülök. Fiatal kutatóként nagyon vonzott a konferenciaturizmus, ma már ez sincs így. Afféle „tökéletes” közgazdász voltam korábban, jártam Münchenben, Párizsban, Edinburghban, Velencében, de más szempontokat tartok ma lényegesebbnek: nem akarok már annyit keresni sem, mint régebben, átalakultak az életcéljaim. Otthon is igyekszem energiatakarékosan élni, és húst sem eszem. Például mondhatjuk, hogy ha az Egyesült Államokban nem ennének annyi húst, akkor több lenne az esőerdő Brazíliában. És nem gonosz emberek, akik kiirtják az esőerdőt, hanem a kereslet-kínálat alapján működik a rendszer. Emiatt nagyon bonyolult a kérdés, és nem is oldható meg egyszerűen, de talán éppen ezért fontos vele foglalkozni.
– Hogyan kezeli a környezete a számukra esetleg különc életvitelét?
– Elfogadták már. Sokszor megkapom persze, hogy okoskodom, ha ez a téma előjön, de megtaláltam a mikroközösségeimet, ahol hasonlóan gondolkodó emberekkel találkozom. Ilyen például a Védegylet civil szervezet, amely a 2000. évi tiszai ciánszennyezés kapcsán jött létre. Tulajdonképpen a radikálisabb környezeti gondolkodókat fogja össze. Filmklubokat, beszélgetéseket szervezünk, huzakodunk az önkormányzattal, ha szükséges. A Széchenyi téri platánok egy részét például a Védegyletnek sikerült pereskedéssel megmentenie.
Igyekszem azért az egészséges középutat megtartani, mert sajnos sok ember, aki ezzel foglalkozik, először nagyon reményvesztett lesz.

 

ÁTÉRTÉKELŐDIK

„Aki ilyesmivel foglalkozik, az jellemzően hosszú távon nyugodt emberré válik. Ha napi szinten szembesülsz vele, hogy hányan éheznek a világon, nem idegeskedsz azon, hogy nem pont azt vagy olyan minőségben kapod ebédre, amit vagy ahogyan szeretnéd; vagy akár azon, hogy a postán mennyit kell sorban állnod, hogy befizesd a csekket. Ezeknek a dolgoknak a jelentősége lecsökken, átértékelődik. Minden ezen a megváltoztatott, környezettudatosabb hozzáálláson múlik – nem lehet ezt lemondásnak megélni. Én is azért csinálom, mert nekem jobb így.”

Tanítani

– Magyarországon mi a helyzet ön szerint ezen a téren?
– A fiatalok, egyetemisták tudatában talán már benne van több dolog, ilyen például a szelektív hulladékgyűjtés. De ezek a folyamatok nagyon lassan zajlanak le, nincs eredmény egyik napról a másikra. Ha a kritikus tömeget eléri ez a „másfajta” gondolkodás, annak talán lesz eredménye.
Ami azt illeti, a környezet-gazdaság tan elég pesszimista tudomány: ha az ember cikkeket olvasgat e téren, heti szinten biztosan szembesül azzal, hogy a világon több száz millióan éheznek – különböző statisztikák egymilliárd és ötszázmillió közé teszik ezt.
– Bele tudja nevelni ezt a hozzáállást a diákjaiba?
– Nem tartom magam tanárnak, inkább oktatónak. Úgy gondolom, hogy a klasszikus értelemben vett nevelő szerep egyáltalán nincs meg egy egyetemi oktató részéről. Még akkor sem, ha környezetvédelemmel foglalkozik, és úgy gondolja, hogy lényeges ennek a nevelése. Nem is volt igényem erre, hogy nevelőként dolgozzak, hosszú távon talán alkalmatlan is lennék rá, éppen ezért nagyon tisztelem azt, aki ilyesmit csinál. Átnevelésként inkább olyasmit tudok elképzelni, ami folyik is a Védegyletnél: szervezünk egy-egy filmklubot, elmondjuk a véleményünket, lehet velünk vitatkozni. De nem is jó szó a nevelés, remélem, hogy demokratikusabb vagyok annál, hogy felnőtteket nevelni akarjak, megadom az információkat, és ez alapján kialakulhat egy vita, elgondolkodhatnak az emberek, és ahogyan én is megváltoztam, más is megváltozhat.

– Sági Ferenc mégis egy a tanítványai közül.
– Igen. Bár nem sokat tudtam hozzátenni a TDK-dolgozatához. Nagyon komoly felmérést végzett a dolgozathoz, és én inkább módszertani segítséget nyújtottam neki. Szakmailag pedig sok újat és érdekeset mondott nekem is; már csak azért is, mert a dolgozat témája a gyerekek médiafogyasztási szokásai, ami az én szakterületemhez is kapcsolódik, és bár nem vagyok a téma szakértője, igen lényeges problémának tartom.
Természetesen magas színvonalú a munkája, nem véletlenül díjazták az OTDK-n – ráadásul egy pesti kutatócsoportba is bekerült. Látszott, hogy módszertanilag nagyon jól képzett, és rengeteg energiát fektetett a munkába. Ráadásul nagyon releváns kérdéseket vetett fel. Így mindenképpen nóvum, amit Feri mond a dolgozatával, de én azt is hozzátenném, hogy nagyon is komoly tapasztalat az, amit újdonságként bemutat.

Szakmai közeg

– Mit értékel a saját pályájában leginkább?
– A pályámban? Én inkább úgy mondanám, hogy sokszor jó időben voltam jó helyen. Már az egy szerencsés kiindulópont, hogy evidencia volt a családomban: egyetemre fogok menni; szerencsém volt az is, hogy ebbe a doktoriskolába mentem, és ilyen irányba terelődött a gondolkodásom.
Tudományos értelemben arra vagyok büszke, hogy két külföldi folyóiratban is megjelent most nemrégiben cikkem – így talán nem gondolkodom annyira tévesen, ha a lektorok is érdemesnek találták a cikkeket arra, hogy közreadják. Ezenkívül azt könyvelem el szakmai sikernek, hogy – bár nem tudom, mi lenne, ha nem én tanítanám a tárgyat – néhány hallgatónak fel tudom kelteni az érdeklődését a környezet-gazdaság tan iránt. Most például van egy nagyon aktív demonstrátorom, aki színvonalas munkát végez, van tíz-tizenkét szakdolgozóm, sokukkal gyakran beszélgetünk ilyen témákról. Egyszerűen örülök annak, ha ezt látom, tapasztalom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel a személyes siker, de éppen ez az, hogy mást élek meg sikerként, mint korábban.
– Szakmai kibontakozást is jelent a Közgazdaságtani és Gazdaságfejlesztési Intézet?
– Nagyon sokat tanulok a munkatársaimtól és az intézetvezetőtől, Lengyel Imrétől is – ha nem is mindig a saját szakterületemről, de például arról, hogy ennek a tudománynak mi a logikája. Ösztönző a légkör: megvitatjuk egymás cikkeit. Ez lassan intézményesül nálunk, és ez kifejezetten jó. A tudomány lényege szerintem a vita, és ha az álláspontunkat ütköztetjük, az elképzeléseinket megvitatjuk, rengeteget lehet tanulni abból, ha valaki kritizálja a munkádat. De persze alapfeltétel, hogy nem szabad félni a bírálattól. Magyarországon nagy gond, hogy a bírálatot személyes sértésnek veszik az emberek. Pedig az előrelépésnek ez lenne a lényege. A szakdolgozóimnak is ezt szoktam mondani: ha egy dolgozatot nagyon megbírálok, annak az az oka, hogy jónak tartom. Ha egy dolgozat nem annyira inspiráló, kevesebbet fogok foglalkozni vele, és nem kap akkora kritikát. Ahhoz persze, hogy valamit bíráljunk, a téma szakértőjének kell lennünk. De sosem kell félni attól, ha különbözik a véleményünk.                                     Tóth Katalin