Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

– A mozi másfajta élmény, mint mikor otthon nézek filmeket. Szeretek moziba járni, igaz, egyre ritkábban jutok el. Azt viszont nagyon szeretem, hogy a számítógépen a filmet vissza tudom tekerni, meg tudom állítani, ki tudok vágni belőle képeket, ez így tényleg olyan, mintha személyes kapcsolatba kerülnék a filmanyaggal. A filmszemlén persze igazi filmdömpingnek nézünk elébe, ennek is megvan a hangulata.

Amikor filmet nézek, nem tudom letenni a kritikai szemüveget...

Biztosan nem tudok kilépni magamból, és ez befolyásolja a filmélményt. Szerencsére a filmek annyira sokfélék, mindig megtalálhatja az ember a hangulatának megfelelőt. Vannak például olyan filmek, ahol az a fontos,  hogyan reflektálnak a film történetére, és definiálják újra a műfaji hagyományokat. Ezek inkább talán a szakma számára érdekesek.

De vannak olyan filmek, amelyek egyszerűen csak kedvesek, meghatóak, viccesek, elgondolkodtatóak vagy szórakoztatóak. Szerencsére az is megtörténik, hogy ezt mind egyesíteni tudja magában egy film, és azt hiszem, ez a legjobb tapasztalat.

 

Füzi Izabella 1976-ban született Kézdivásárhelyen. 1995 és 1999 között a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészhallgatója. Ezt követően nyert felvételt a szegedi egyetem elmélet és interpretáció doktori iskolájába, ahol 2004-ben szerzett doktori fokozatot. Munkásságát 2005-ben Kanyó Zoltán irodalomelméleti díjjal ismerték el. Erasmus-, Ceepus- és posztdoktori ösztöndíjas, 2007-től egyetemi adjunktus a BTK Modern Magyar Irodalmi Tanszékén. A filmelmélet és filmtörténet program vezetője, 2005-től az Apertúra filmes szakfolyóirat alapító felelős szerkesztője. Kutatásai a filmi és irodalmi történetmondás komparatív vizsgálatát, a retorika nyelvfilozófiai megközelítését, illetve a medialitás, a nézői szubjektum megalkotottságának filmelméleti kérdését fedik le. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Vannak. Abszolút. Andrej Tarkovszkij filmje, a Stalker például bénító élmény volt. Frissebb élményeim John Cassavetes és Robert Altman filmjeihez kapcsolódnak.

Az én generációmnak nem volt lehetősége arra, hogy filmekről tanuljon – ezt igazán nagy hiányosságnak tartom, hiszen így éppen az marad ki, amiről a körülöttünk lévő világ szól, ami amúgy is árad mindenféle csatornán. Így aztán nincsenek minták a befogadásukra vonatkozóan sem.

Gyerekkoromban nagy filmrajongó voltam. Akkoriban a tévében elég kevés filmet lehetett látni, hetente egyszer-kétszer vetítettek Hitchcockot vagy más klasszikust: negyvenes-ötvenes évekbeli amerikai filmeket. Emlékszem, hogy kicsi voltam, és anyukámmal fennmaradtunk késő este – annyira elbájolt az a világ: biztos vagyok benne, hogy nagy érzelmi befolyással volt arra, milyen emberré váltam valójában.

 

 

– Kézdivásárhelyen jártam óvónő- és tanítóképző középiskolába – azóta már nem is létezik ez a konstrukció. Visszatekintve ez tűnik a legerősebb folytonosságnak az életemben, hogy tizennyolc éve pedagógusi pályán vagyok, vagy arra készülök – megszereztem a képesítést arra, hogy óvodától egyetemig tanítsak.

A középiskola után az egyetemen tanári diplomát szereztem, most a hallgatókkal töltöm az időm nagy részét, sőt a felnőttoktatásban is részt veszek. Ezalatt mindig arra törekedtem, hogy megreformáljam a tanítási módszereket – középiskolás koromban például matematika-tankönyvet akartam írni az elsősöknek. Nagyon érdekelt, hogy olyan módszert találjak ki, amivel még motiváltabbá tehetem a diákokat; hogy rájöjjek, hogyan lehet őket jobban bevonni, mert úgy gondolom, ez sajnos nem mindig működik jól az oktatásban.

– 2004-ben kezdtem el komolyabban filmmel foglalkozni. Amit irodalomtudományból megtanultam, az nagyon jól párosítható volt a filmelméleti meglátásokkal, nagyon sok gondolatmenet és kritikai elmélet hatott mindkét tudományterületre, ezért nem volt teljesen új számomra a film.

Az irodalomelmélet terén is tulajdonképpen nagyon egyszerű kérdésekkel foglalkoztam: mitől irodalom valami, mi teszi irodalmivá a szöveget, mit jelent olvasni, vagy hogyan alakul ki a jelentés. Azt tapasztaltam, hogy az irodalomelméletben ezekre a kérdésekre nagyon komplex, összetett és ezért nem egyértelmű válaszokat lehetett kapni. A társterületekről akkor is és ma is jelentős hatások összpontosulnak az irodalomelmélet felé: antropológiai, filozófiai, esztétikai, történettudományi megközelítések forgataga jön így létre.

A filmes váltást az idézte elő, hogy rálátást kaptam arra, hogy a szövegek (irodalmiak vagy nem) hogyan működnek – és ehhez képest a vizualitás logikájára lettem kíváncsi. A képek dominanciája egyre jelentősebb, az emberekre sokkal inkább hatnak manapság a képek, mint az írott szövegek.

Elkezdett érdekelni, hogyan is hat az életünkre a képeknek ez az áradata, ezen belül mi a mozgókép feladata, és hogyan lehetne felfejteni a hatásmechanizmusát – hogyan avat minket nézővé egy film, miféle hatásoknak vet alá. Újabb és újabb kérdések merülnek fel ennek kapcsán, és én azokat az órákat érzem a legsikeresebbnek, amikor olyasmivel foglalkozunk, ami bennem is kérdéseket ébreszt. Ilyenkor végigkövetünk egy utat, ami számomra is keresgélés. Azok az órák kevésbé működnek, amikor bevett, rögzített, tényszerű ismeretanyagot kell tanítani.

 

 

– Próbálom erre ösztönözni őket. Egy jó kérdés, azt szokás mondani, többet ér, mint tíz válasz, mert az motivál, és lendületben tartja az embert. Az előadásokon persze kevésbé működik ez a dialogicitás, de a szemináriumoknál jól működtethető, és az egyéni munka esetében is. Próbálom bevonni őket a közös munkába. Az Apertúra filmes folyóiratnál van például külön diákrovat, ahová cikkeket írhatnak. Most indítunk egy újabb filmes portált, ami egy népszerűbb nyelvet fog beszélni a filmről, és közérthető nyelven teszi hozzáférhetőbbé a nagyközönség számára a filmes diskurzust. Remélem, hogy ebben is közreműködnek majd a hallgatóink, hiszen azt is megtanítjuk a képzés során, hogyan kell ajánlókat, filmkritikákat írni.

– Azt tapasztalom, hogy amikor idekerülnek első évben a hallgatók, akkor még bizonytalanok, tájékozatlanok, nem pontosan tudják, miről szól az egyetem – ezért nagy a felelőssége az oktatóknak, hogy lehetséges útvonalakat mutassanak a hallgatóknak. Jók a tapasztalataink a filmes szakirányon, azt látom, hogy elkötelezettek a hallgatóink. Különösen, amikor ki tudnak tekinteni a filmkészítés irányába, hiszen ez sokukat érdekli. Nemrégiben Detre Gábor filmrendezőt hívtuk meg, aki egyhetes intenzív workshopot tartott. Éjszakába nyúlóan, lelkesen dolgoztak minden nap, megtalálták magukat ebben - és nagyon jó kisfilmek születtek. Igazi csoda volt számunkra, ahogy kivirágoztak a diákok ebben a feladatban.

 

LÁTÁSMÓD

„A filmes képzés első félévében A mozgóképelemzés alapjai címmel tartok órát. A hallgatóim el szokták mesélni, hogy miután elvégzik ezt a kurzust, már nem tudnak úgy filmet nézni, mint azelőtt: hiszen átalakul a látásmódjuk. Van, aki ezt örömmel mondja, de olyanok is akadnak, akik emiatt csalódottak, mert így elveszik a látásnak egyfajta ártatlansága. Örülök, mikor ezt hallom, hiszen pontosan ez a célom: rávilágítani, hogy abban, ahogyan filmet nézünk, van egy csomó tanult, kulturálisan meghatározott dolog, amit fel tudunk fejteni, és így megváltozik a látásmódunk például a filmnézés során. Persze nem szeretném elvitatni a filmtől a szórakoztató jellegét sem – van olyan, hogy néha az ember fáradt, bekapcsolja a tévét, és könynyed kikapcsolódásra vágyik. Sokféle felhasználási módja van a filmeknek. Hiszen ponyvát is olvasunk néha, ugyanakkor olyan irodalmat is, ami elgondolkodtat a világról és önmagunkról – vall Füzi Izabella.”

 

 

– Sajnos ez manapság nem igazán jellemző az egyetemi oktatásra, pedig nagyon fontos lenne, hogy a hallgatók ne szigetelődjenek el. A munkám során mindig a csapatépítést és a csapatban dolgozást tartottam a legfontosabbnak – szerintem ez az egyik legnagyobb öröm és elégtétel. Próbáljuk a hallgatókat is erre rászoktatni. Kisebb szemináriumi csoportokban dolgozunk, órán kívüli tevékenységként pedig ott vannak a filmklubok; azután az országos filmes találkozók, ahová együtt szoktunk elmenni a hallgatókkal, ez is egy másfajta kapcsolat tanár és diák között. Emellett vannak a filmszemlék, -fesztiválok, ahová szintén szervezünk tanulmányi kirándulásokat, és itt látom azt a lehetőséget, hogy olyasmit is megvalósítsunk, amire az óra keretein belül nem nagyon jut idő. Nagyon szeretném, ha minden hallgatónak kialakulna valamiféle érdeklődési területe, ahol lehet őt istápolni, segíteni. Sokszor elég nehezen találják meg a diákok ezt a területet, de most látom a másodéveseknél, hogy kezd körvonalazódni a dolog.

– A speciális képzésben részt vevő hallgatók nagyon hamar megtanulták azt a nyelvet, ahogyan filmről, filmes jelenségekről beszélünk, tehát valódi kritikai rálátást kaptak a filmművészeti vagy egyáltalán a mozgóképi alkotásokra. Különösen szerencsés, hogy ötvözni tudták a más szakokon már megszerzett kritikai tudásukat az itt elsajátított ismeretekkel. Nagyon sok tehetséges hallgatónk van, aki akár PhD-n is folytathatja a tanulmányait – Gollowitzer Dia is ilyen.  A „kicsik” – én így hívom a BA-képzés első-másodéveseit – még tapogatóznak. Napról napra fejlődnek, alakulnak, és már teljesen mások, mint egy évvel ezelőtt, amikor talán kissé még el voltak tévedve – így fejtettem ezt meg magamban. Nem egyszerű ezeket a dolgokat nyomon követni, mert nincs elég kontaktus a tanárok és diákok között, ez sajnos általános jellemzője a tömegképzésnek.

Emiatt igyekszünk kiscsoportos szemináriumokban foglalkoztatni, gyakoroltatni a diákokat. Addig például nem lehet másodévre továbblépni, amíg nem tanulták meg egészen pontosan a film formanyelvi eszközeit, amiről egy szóbeli prezentáción is bizonyságot kell tegyenek.

 

 

– Azt hiszem, hogy az én mestereim elsősorban a könyvek voltak. A kolozsvári bölcsészkaron, ahol  végeztem, maga volt a boldogság hozzájutni egy Gadamer- vagy Heidegger-könyvhöz, vagy bármi máshoz, ami akkoriban bennünket érdekelt – alig felszerelt könyvtárral rendelkezett a kar. Akkoriban történt, hogy Odorics Ferenc és Szilasi László irodalomelméleti szemináriumokat tartottak Kolozsváron. Nagyon megtetszettek a foglalkozások, újszerűek voltak. Módunk nyílt átjönni Szegedre részképzésekre, kapcsolatok alakultak ki, és végül is az oktatói hozzáállás és a műhelymunka légköre volt az, ami véglegesen Szegedre csábított.

– Úgy látom, hogy Magyarországon nagyon sok a lemaradás, ami a filmelméletet és egyáltalán a filmes diskurzust illeti, tehát van hová fejlődni, és ez azt is jelenti, hogy sok kiaknázatlan potenciál is rejlik az anyagban. Az a tendencia jellemző, hogy vagy csupán a „magasművészettel”, a rendezői filmekkel foglalkozunk, vagy pedig csak az úgynevezett műfaji, populáris filmekkel. Ez megosztja a nézőket, pedig ebből a dichotómiából ki kellene vonni a filmet, hiszen a mozgóképnek sok más funkciója is van. Bódy Gábor mondta, hogy a kamera három különféle módon is átalakítja a szemünket. A „meghosszabbított szem” segítségével eljuthatunk oda, ahová egyébként nem: erre jó példa a dokumentumfilm, az ismeretterjesztés. Az „elkábított szem” hatását akár fizikailag is érezzük, amikor mondjuk szorongatjuk a karfát egy horrorfilmen a moziban. A „felfedezett szem” pedig újfajta látványokat bontakoztat ki, amilyenekkel még nem találkoztunk, vagy nem tudjuk szabad szemmel megfigyelni: például egy virágbimbó kinyílása. Napjainkban a nézési szokások is teljesen átalakulóban vannak: a nézőség intézményének formája is változik, nem egy közösségi dolog már, hanem egyszemélyes szórakozássá válik, mint amilyen a  könyvolvasás is – hiszen az is magányos tevékenység.