A darabot – ha nem is teljes egészében, de részleteiben mindenképpen – az élet írta, s mint általában az ilyen művek, meghökkentő és szívszorítóan igaz. A Malko Teatro a Szegedi Bolgár Kulturális Napok állandó szereplője, s idén is, amikor hatodjára rendezték meg az SZTE őszi Kulturális Fesztivál keretein belül a programsorozatot, részt vettek a rendezvényen. Hadzsikosztova Gabriella már sok arcát megmutatta a szegedi közönségnek, tavaly októberben egy szintén kétszereplős darabban, a Határesetben láthattuk. Akkori játéka annyira magával ragadó volt, hogy kíváncsi lettem, a Balkán Expressben hogyan fog alakítani; s vajon a Malko Teatro a minimalista színházi elemekkel élő, kétszereplős drámák terén tud-e számomra egymás után kétszer is maradandó élményt nyújtani. Nem csalódtam, tudott.
Két évvel ezelőtt a társulat tagjai eltöltöttek néhány hetet egy bolgár kisvárosban, itt született meg a darab ötlete. A két ország, két kultúra, két nép találkozásából olyan következtetéseket vontak le – mind a Magyarországról érkezettek, mind a bolgárok –, hogy problémáik idegenek egymás számára, ami az egyiküknek természetes, az a másiknak elképzelhetetlen, és fordítva. Úgy vallják, ez a furcsa idegenség, „hogy a másik bajait olyan könnyen meg lehet oldani”, adta a Balkán Express alapötletét. 2009-ben pedig úgy hozta az élet, hogy együtt is dolgoztak a városka társulatával. A közös munka közös gondokat, közös körülményeket teremtett, és más megvilágításba helyezte azokat a dolgokat, amelyeket korábban kölcsönösen nem tudtak megérteni egymásban. Ebből a kettős élményből táplálkozik a darab, de kicsit mégis elrugaszkodik a valóságtól – ezért egyszerre hihető és hihetetlen, életszagú és meseszerű.
A Balkán Expressben Tóth József egy egészségileg leromlott állapotú magyar rendezőt játszik, aki vendégrendezőként érkezik a bolgár vidéki kisváros színházába. Megérkezésekor egy nagyszabású banketten vesz részt, és másnap, kissé macskajajosan botlik bele a színpadon a takarítónőbe, aki egyébként a színház lecsúszott, korábban sikeres és ünnepelt művésznője volt. A nő nem tud dolgozni a férfi miatt, a férfi pedig csak segítséget (és egy kis nyugalmat) kér a nőtől. Hol kioktatják egymást, hol kétségbeesnek, gúnyolódnak és ráförmednek egymásra; megértésre vágynak és találnak a másik részéről az egyik pillanatban, a másikban meg már gyűlölködnek. A kényszerűségből együtt töltött percekből másfél óra lesz, és ez az idő alatt egy-egy keserédes (főleg keserű) élettörténet kerekedik ki az elejtett szófoszlányokból. Már-már azt hihetnénk, ez a két egzisztenciálisan vagy fizikailag roncs ember legalábbis barátként egymásra talál, mégis úgy érezzük, hogy ahhoz valahol máshol kellene ennek az egésznek megtörténnie. Egy másik időben, egy másik térben. S noha meganynyi könnyedség és humor van a darabban, érezhető, ennek „jó vége” nem lesz, nem lehet. S amikor végül annyi civódás, ellentét és bizalmatlanság után egy hullámhosszra kerülne ez a két ember, a sors közbeszól, és a játék véget ér – legalábbis a rendezőnek…A színésznő megdöbbenve nézi a halott ismeretlen-ismerőst, mert ez már nem színház, hanem maga az élet. Ami pedig kegyetlen: mintha ez az egy órás intermezzo meg sem történt volna a valóságban, csak a színházban. Az élet megy tovább…
Tóth Ilona
Kultúra ,